Egy esős nap...

Levert vagyok. Nem tudom miért, hiszen végeredményben minden jól alakul. Illetve dehogynem tudom. A csendes eső. Kitartó, bódító, zsibbasztó, bosszantó csepegés. Álmodnék, de nem tudom, miről. Gondolkozom - megint túl sok mindenről. Eredmény: kisebb belső káosz. De azért jó érzés ennyire szeretni, ilyen biztos kézzel építeni a jövőt. Pofonok voltak, de Tőle még nem, és a többi nem számít. Illetve számít, de muszáj figyelmen kívül hagynom, hogy ne okozzak fájdalmat. Nem érdemel kételyt.
A következő néhány hét zsúfolt lesz. ZH, gyak. i.v., vizsga - ja, nem, az majd csak januárban. És van még néhány bizonytalan pont. Időpontok, lehetőségek. És a pénz, mint mindig. De ugye "úgy még sose volt hogy sehogy se lett volna". Na azt hiszem, ennyi mára elég. Megyek vissza élni.

Az első mély tüske...

Az első mély tüske, ami belémtörött... nincs okom haragudni, belül mégis fáj valami. Olyan érzésem volt, mintha nem tartoznánk össze. Nem akarok ráakaszkodni, nem akarom megfojtani, csak szeretem és féltem. Volt szebb nő az életemben, volt, akit hevesebben szerettem, de soha senkihez nem ragaszkodtam még ennyire. Talán azért, mert azt érzem, hogy Vele lehet jövőm. Nem akarok fájdalmat okozni Neki. Nem akarom, hogy az én fájdalmam Neki fájjon. De a mai nagyon rosszul jött ki. Ha szól, találkozunk, és utána elküld - ennél még az is jobb lett volna. Értek a szóból. De így... olyan idegenül éreztem magam... Nem tudom elmagyarázni. Elzsibbadtam, ösztönösen cselekedtem, szinte nem is tudtam magamról. És a "búcsú" is csak rátett egy lapáttal... Most alig tudok gondolkodni, pedig nagy szükségem lenne rá... Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egész kis problémámat, és élek tovább mellette... de ennyire... nem tudom, mikor szorította utoljára össze az a láthatatlan kéz a zsigereimet... Ha este nem hív... Nem tudok, nem érzek most semmit. Minden érzést kipréselt belőlem a forró, szorongató kéz... átölel, de ez az ölelés nem melegít, mint az Ő ölelése, hanem éget... présel... fojtogat... gyilkol... Talán kitisztul belőlem a fájdalom. Talán begyógyul a seb. De ez az érzés-élmény már bennem marad. És - megint ritka eset - semmit nem segített az írás.

Kényszer?

A párválasztás nem kényszer, hanem lehetőség. Ha egyedül maradsz, sokszor kevésbé maradsz egyedül, mint ha van melletted valaki. Bár én most - az utóbbi években - szerencsés vagyok, azelőtt volt alkalmam a fenti igazság valóságtartalmát megtapasztalni. Annyira ragaszkodtam egy nőhöz, hogy kishíján a legjobb barátomat vesztettem el ennek nyomán. Ez hál' Istennek vagy valami felsőbb erőnek, nem következett be, és ezúton kívánok mindhármójuknak nagyon sok boldogságot :) És hogy mi csalogatta ki belőlem ezeket az emlékeket? Az alábbi sorok:

"Szerintem

Egyedül mész haza. Egyedül nyitod ki az ajtót. Egyedül te látod, hogy nem ég az előszobában a villany. És egyedül te tudod, hogy most már tényleg kéne venni egy akárhányas villanykörtét.

Egyedül vagy, amikor hallgatod a szüleidtől, hogy milyen gáz volt eddig az összes pasid. Egyedül érzed szerencsétlennek magad. Aztán megcsörren a telefonod, a legjobb barátod az, és tudod, hogy az egyedül szó teljesen mást jelent, mint mondjuk húsz éve. Nem az elveszett, az értéktelen és a selejtes szinonimája. Hanem a szabad, az útkereső és az önmagát jól érzőé. Te nem görcsölsz rá a pasikeresés projektjére, elég, ha azok görcsölnek ezen, akik csak úgy tudják elképzelni az életüket, hogy soha nincs én, csak mi van. Elég, ha ők dugdossák el a drágán vásárolt cipőt otthon, hogy az uruk észre ne vegye, te simán kirakhatod a konyha közepén az asztalra is, mert büszke vagy rá, hogy meg tudtad venni magadnak. Elég, ha ők nem tudják nézni a kedvenc sorozatukat, mert éppen valami mega giga fontos meccs megy a televízióban. És elég, ha te tudod, hogy a kolléganődet, aki folyton lesajnál, mert nincsen férfi jelenleg az életedben, olyan iramban csalja a férje, mint ahogy a Dallasban Samantha töltötte magába az italokat.

Szerintük egyedül vagy. Szerintem nem. Szerintem tanulod magad. És szerintem most egész egyszerűen így jó neked. És szerintem lesz olyan is, amikor máshogy lesz jó neked. Csak egy a fontos. Ne szerintük élj, hanem önmagad szerint. Mert ez még mindig a te életed. Szerintem."

Ezt a gondolatsort átültethetjük a férfiakra is, éppúgy igaz. Nem mindig jó, ha a "varázspálca" és a "kell-egy-nő" életérzés vezet. Mindkét nemnek arra kellene törekedni, hogy önmagát, lelkének legtisztább esszenciáját adja át a partnernek, és akkor talán megbecsülés és tiszta szeretet köthetne össze nőt és férfit, nem függő, hanem társas kapcsolatban. Köszönöm, hogy ezt érezhetem!

Mint darab fa - de eleven fa...

Túlestem a holtponton. Nem tudok aludni, pedig bő 3 óra múlva munkába megyek. Olvastam, gondolkodtam, írtam, írok. Valószínűleg az egyikért dühös (lesz) valaki. Bocsánat. Jót akartam. Most jár az agyam, és fáj a tehetetlenség. Iszonyat látni, hogy értékes emberek miként vesznek el a világ forgatagában, és süllyednek - néha önhibájukon kívül - olyan mélyre, sodródnak egymástól olyan távol, hogy nem tudják felemelni egymást, de még magukat se. Pedig ha összefogóznának, fennmaradhatnának. Ha feláldoznák a pillanat hevét/szükségét a szeretet, vagy a fájdalom oltárán. Ha tudnék, most négyfelé szakadnék. Egy útra kelne segíteni, kettő pszichológusként/barátként "problémamegoldana", egy pedig teljesítené mindennapos szürke kötelességét. De nem tudok. Így csak messziről, gondolatokkal próbálok segíteni. Ha egyáltalán elfogadják. Ha bíznak ennyire bennem. Remélem.

Semmi... sehol... senki..

Pocsék dolog egyedül ülni egy olyan helyen, ahol az életet, a nyüzsit - ha nem is mindig a vidámságot - szokta meg az ember. De erről már írtam. A legrosszabb nem ez. A legrosszabb az... mi is? Talán hogy olyan emberek, akiknek állítólag fontos vagyok, és akik viszont számomra nagyon is fontosak, a legkisebb jelét se adják annak, hogy érdekelné őket a hogylétem. De ez lehet, hogy csak a magány paranoiája. Ja, és persze tisztelet az egy(-két?) kivételnek... Alanis Morisette unplugged... Isn't it ironic? Yup, it is!, dammit... hate to be alone! ...a good advise that you just didn't take... nem is egy... de néha az is baj, ha megfogadod... "Kösz szépen... ez nem is olyan jó..." Presser... ez igazán ideillő feeling... és mindenkitől bocs a nyelvturmixért... Bon nuit! ;)

Miért is?

Furcsa... még mindig küzdök valamilyen formában, de már csak önmagammal. Lezártam egy fejezetet... egy merész húzás, kegyetlen teszt volt - és most se számoltam a másokra vonatkozó következményekkel. Nem fogok tudni elégszer bocsánatot kérni. Ugyanakkor zavarnak a torzítások, az, hogy mindenki a saját szájíze szerint (át)értelmezi a szavaimat és tetteimet. Pedig miután beláttam, mekkorát tévedtem, megpróbálok ma már tiszta úton járni. Akaratlanul bántottam két embert, akiknek én csak a legjobbat akarom. Mindenből. Meglátjuk, mi lesz, mindenesetre a tarlón lebegő füst eloszlott... (Bocs a plagizálásért.) És most már van valaki mellettem, akire számíthatok, aki szeret, és ezt minden pillanatban érezteti. Carpe diem! :) Gyönyörű órák és napok... És hisz bennem. Most ez különösen sokat jelent. Hisz és példát mutat. Lassan én is újra hinni kezdek magamban... Talán...

Visszafelé...

Dühítő, mikor az ember jót akar és visszafelé sül el. Még dühítőbb, ha ez az egyik legjobb barátom kapcsán történik. De érthető, mikor van a képben valaki, aki ostobaságot ostobaságra halmoz. Miért kell kockáztatnia a saját boldogságát? Hm... nem vagyunk egyformák. De legalább már őszintén tudok örülni Nekik. Jó volt őket látni tegnap este.

.

.

.

Nem sokkal azelőtt, hogy nagyot fordult volna velem a világ, és eldobtam magamtól egy otthont, volt egy nagyon feldúlt délutánom, és benne egy kis jegyzet, amit a Gellért téren ülve, emberek és autók zsivajában írtam. Ma megtaláltam a kis cetliket, amik ezeket a gondolatokat rögzítik... Talán sokat elmondanak... talán semmit. Döntsétek el.

"Ez az én csöndem. A semmi közepén, mégis örökös mozgásban. A nagyváros lüktető csendje. Autók, villamosok zaja; emlékek, álmok suttogása. Álmodok. Életről, halálról, szeretetről, vágyakról és elválásról. Mindenről. Csak lehunyom a szemem, és a forgalom közepette is megtalálom a csendet. Egy másik világot, ami néha szól hozzánk. Hangtalanul, mert ott semmi és senki nem üthet zajt. Aztán felébredek. Fáj. Valóságra ébredek. Követelnek, szeretnek, vitatkoznak, szidnak. A *miért* már elkopott bennem. Régen. Régen okokat kerestem, ma már csak következményeket számolok. Plusz, mínusz, szoroz, oszt. Aztán kijön valami. Nagy vagy kicsi, pozitív vagy negatív. *Nagy vagy* - mondják, és már nem érdekel, miért. Már nem tudom, már nincs oka. Tisztelnek? Minek. Szeretnek? Hogyan?! Még talán vágysz rám. Még talán vársz rám. Valahol. De hiába. Mert már nem vagyok. Nem én vagyok. Gondolkozni se tudok, de talán nem is akarok. Elfogják előlem a fényt, hát átnézek rajtuk. Mi érdekeljen? Talán az Élet. De azt ki érti? ki tanítja? Nem tudom, nem érdekel. A Világ? Hm. Talán. De ebből is túl sok. Elég. Több is. Hát, ennyi. Vagy mégsem? Akkor merre tovább? Valaki fogná a kezem, de talán csak azért, hogy beleharapjon. A magam útját járom, a magam útját kell járnom. Ne kövessetek, mert én se tudom, hova megyek.
Köszönöm. Hogy mit? Hogy vagytok, és hogy nem vagytok.
Mindent és semmit.
A nemlétet.
Az álmot.

Felébredek.
Vége..."


Ez már régen volt - illetve dehogy. Alig több, mint egy hónapja... De nem sokkal azután elindultam. Akkor nem tudtam hinni, aztán visszaadták a hitemet. Már akkor is hárman. Köztük az, aki miatt elvesztettem. Most már érzek szilárd talajt magam alatt, újra merek álmodni, újra erőt érzek a küzdelemhez. Újra élek.

Új út

Minden kapu bezárult mögöttem, és jelképesen is megvolt, mikor az egyetlen helyet, ahol hosszú ideje először otthon éreztem magam, idegen kezek zárták be mögöttem. Nehéz a búcsúzás, és nem az emlékek, inkább az érzés miatt. Most újraindul az otthonkeresés - de a hétvégén már kicsit a konvencionális értelemben vett otthonomban is otthon voltam. Végre közelebb áll a szobám ahhoz, ami bennem van. Kicsit kifejezi a matt/pasztell színű bútorok és a kékre festett (mint a nyári ég kékje) falak kontrasztja a bennem dolgozó ellentmondásosságot. Világ életemben a múltamból éltem, abból táplálkoztam, de mikor ezt a gyökeret eltéptem, ami ahhoz a kis zughoz kötött, mintha minden gyökeremet vele téptem volna. Most elindulok egy új úton, amit az a három félelmetesen összetett és értékes ember jelölt kis számomra akaratlanul, akiket már említettem. Remélem, mindegyikük magára ismert már. Mindegyiküknek mást köszönhetek, sokkal is tartozom nekik, és nem tudom, képes leszek-e valaha is meghálálni - nem is beszélve arról, hogy még a kapott sebek is előnyömre váltak, azért is köszönettel tartozom. Az út nehéz lesz, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy az élet minden ígérete ellenére egyedül kell majd végigmennem rajta. Nem is várhatom el senkitől, hogy Vergiliusul szegődjön mellém pokoljárásomban, csak annyit kérek, ha meggyullad a porköpenyem, mutassatok egy tűzcsapot :) Mert a porköpeny kell. Hogy ne lássa mindenki a belső izzást, a dühöt saját magam ellen, és hogy az izzó bádogemberbe ne égjen bele az út mocska. Elindulok. Talán ezen az úton majd megtalálom a szívemet. Akarva-akaratlanul is, engem három boszorkány segít utamon. Köszönöm nekik, és előre-utólag bocsánat a sebekért, de sajnos nem csiszoltam le minden élét a burkolatnak... valamivel a bozótot is vágni kell, de ahhoz nekem kell elöl menni, hogy senkit ne érjen el az éles vágás. Mert ha bármelyiküket is annyira megsebezném, hogy nem tudja folytatni velem az utat... nem tud megtalálni a bozótban... ki tudja, talán akkor újra eltévedek. Onnan viszont már nem lesz kiút. Most már minden rajtam múlik, és ez alatt a teher alatt - furcsa - könnyebbnek érzem magam. Ha elbukom, csak a saját arcom lesz sáros. A dicsőségből viszont bárkinek adhatok, de igazságos akkor leszek, ha az egészet szétosztom közöttük. Csak jussak el odáig. Kívánjatok jó utat!

Meglep (?)

Már letettem róla. Azt hittem, nem foglalkozik semmivel. Reménykedtem, de nem bíztam. Tévedtem, és lehetetlen pillanatban bár, de megkeresett. Csak 20-40 perc volt, de jól esett beszélgetni. Fáradt volt és erőtlen, mégis gondolt rám. Megtehette volna, hogy csak vasárnap adja oda - sőt, azt is, hogy nem is gondol rá, hogy meglepjen. De jól esett. Köszönöm. És még egyszer (nem hiszem, hogy utoljára) bocsánat. Mindenért.

Út közben - út után

Volt egy szép délutánom és megtisztultam. Sétáltunk a hegyekben, a körúton... igazából semmi sem történt, csak éltem, úgy, ahogy mindig is élni akartam. Szabadon, gondolkodón. Jó volt. Aztán arra gondoltam, ezeket a helyeket Vele akartam megnézni. Elképzeltem, ahogy Vele sétálok ugyanitt, egymést se érintve, egy lépés távolságban, beszélgetve. Szép kép volt. A valóság és az álom egyaránt jólesett. Aztán a vonaton fel akartam hívni, de nem tettem. Nem törtem össze ezt a szép illúziót. Meg akar kímélni önmagától... vagy inkább önmagát tőlem. Nevetséges gondolat, hisz ha érez bármit, amit kihozok belőle, az előbb-utóbb úgyis előjön - nélkülem is, ha meg nem, akkor miért aggódik a találkozás következményeitől? De már fejlődtem: nem remegek a feszültségtől, ha arra gondolok, találkozunk. Még ha ez a gondolat csak fikció is, eddig minden porcikámat megremegtette. Ma éjjel Róla álmodtam, úgy, hogy Ő nem szerepelt benne. Egy pillanatra láttam csak, tovatűnt az arca a vonatablakban, mikor elvittem azt, ami a miénk. De még így is szép volt, mert éreztem, ha egyedül is kell vinnem, mégis kettőnkhöz tartozik.
Most még bennem lüktet a hegyoldal illata, beszélgetésünk hangulata... ez óv a fájdalomtól. És egy hang, amiben sok-sok kilométerről is szeretet csendül. Hát most újra, és sose elégszer: köszönöm. Mindhármótoknak. Az álmot, a beszélgetést, a szeretet.

Hibáztam...

Már tudom, hogy őrültséget csináltam. Egyre biztosabban. De esélyt se hagyott javítani. Már nem bízott bennem. Közben úgy érzem, mintha minden pillanatban átvernék valakit, aki talán őszintén szeret. Úgy volt, hogy "Carpe diem!" - aztán nem úgy lett... de ez nem működik. Már (miattam), vagy még (a fájdalmam miatt... tulajdonképpen szintén miattam). Nem tudom, mit tehetnék. Most bármerre indulok, bármelyikük felé, fájdalmat okozok. Vagy közvetlenül, vagy valaki más számomra fontos embernek közvetve. Nem akarom. Menjek el mindkettejük mellett? - nem tudok. Talán nem is akarok. Valami vonz mindkettejük felé, és rángat, mint egy rossz, excenteres tengely. Bocs, szakmai ártalom... Nem tudom, mi legyen - még mindig. Nem is írok most többet.

Semmi

Ma bőven lenne miről írnom, de nem írok. Nem írok arról, hogyan ébredtem mosollyal az arcomon, hogyan írt rá egy percre a Drága, nem írok arról, milyen jó volt újra egy nyugodt délután J mellett, milyen volt búcsúzni és temetni, milyen volt megtalálni egy pillantást, amit azt hittem, már végleg elvesztettem. Most már talán tudja. És nem írok arról sem, milyen jó volt ázni a vízszintesen zuhogó esőben a Lágymányosi hídon, morogva, nyögve szembefordulni a széllel; milyen jól szót értettem azzal a 63 éves hölggyel a villamospótlón, miután a telefonom a másik villamospótló után futva öt darabra hullott szét a betonon (már összeraktam, működik). Ha ezeket mind leírnám, elveszne a varázsuk. inkább emlékezem, és köszönöm a mai napot mindannyiuknak.

Szokatlan

Egyedül vagyok a szobában. Abban a szobában, ahol mindig volt élet körülöttem, vagy egy szerető szív mellettem. Sok szépet és fájdalmasat éltem meg itt. És most hiányzik... hogy mi vagy ki, nem tudnám megmondani. Az első gondolatom mindig Ő, de rögtön követi a másik. A "másik"... hm... ezt se tudom. Hogy mikor melyikük az "egyik". Pillanatról pillanatra változik. Lehet, hogy a kései óra teszi - tudom, fiúk, még csak délután van :) -, lehet, hogy ettől válok depresszívvé... Most Audioslave szól... Árny a napon... árny azon az életen, amit eddig éltem. A céltalanság árnya. Egyre távolabb kerül a cél, egyre kevésbé látom. Carpe diem - szép és jó, de... a pillanatra építeni nem lehet. És bár azt hittem, a magány sokmindent megold, nem tudtam meg, mert nem bírtam. Nem pótlék, nem "magány-űző". Fontos nekem, szeretem, de nem tudom, hogyan. Túl sok a "nem tudom". Mint ahogy nemrég a "sajnálom, elfelejtettem" volt túl sok... Valahol, valamikor... A dal felkavart. Egy cigaretta keserű íze ennek a dalnak a keserédes hangulatával - ez volt a vacsorám. Most ez a másik - álomszerű, kába, hajnali hangulatot áraszt, olyan hajnalt vetít előre, mint a tegnapi. nem akarom, de nem tudok tenni ellene. Még nem. Túl erős az a valami itt bent, mélyen, semhogy megpróbálhassam felvenni a küzdelmet. Nem akarok még egyszer hibázni, nem akarok még egyszer fájdalmat okozni, nem akarok tönkretenni valamit, ami szép is lehetne. Félek saját magamtól (Talán Ákosnak volt egy ilyen dala...) Nagy utazás... igen, ez áll előttem lélekben. Messzire kell jutnom. Elindítottak az úton, ketten összedobták a gondolat-pénzt a jegyemre... Megváltanom viszont már nekem kell. A jegyemet, magamat - talán őket. Hogy hogyan, talán a pénztárhoz vezető lépesek során kiderül. De sietnem kell, nemsokára indul a vonatom. Ha lekésem, az túl sokba fog kerülni.

Most lefekszem. Hogy alszom, vagy csak forgolódok, az is később derül ki. Lehet, fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem, de az is lehet, hogy újra mosollyal az arcomon ébredek. De ezt az ébredő mosolyt most egyiküknek se adhatom. Talán van még valaki, aki örülne neki, aki elfogadná... de ő sincs mellettem. Az utolsó őszinte, szívből jövő, tiszta ölelést tőle kaptam. Köszönöm azt a délutánt, és azt azt megelőző éveket, és az elkövetkezőket is, mert tudom, hogy vele - bármi is legyen - mindig találunk egy zugot és egy üres órát, hogy egymásba átömlesszük erőnket, szeretetünket, fájdalmunkat... egymástól elbírjuk. Csak egy órácskára.

A kőkerítések éjszakája

Most zokognom kellene, de nem tudok. Egész éjjel nem aludtam, hajnal 2 és fél 6 között elszívtam egy doboz cigit, kiadtam magam, és nem látom a végét. Tanulnom kell. Hétfői vizsgámra és az életre. Még nem tudom, melyik a keservesebb. Véget ért ez a hajnal, és közben az arcom szép csendben kővé vált. Nem érzem, nem mozog. Mindent elmondtam Neki. Talán már elhiszi. De tudom, hogy valamit valahol én rontottam el. Nagyon. Miért nem tudtam én újra kihozni belőle ezt? Nem tudom. Még mindig. De ezzel együtt jó látni, hogy ilyen. Újra. Hogy boldog. Annyi mindent szeretnék leírni, és ha a könnyek betűvé tudnának válni bennem... de nem. Se ki, se be, csak fojtogatnak. Nem enged a szorítás bennem. Valami még nem jó. Valamit még be kell fejeznem... vagy újrakezdeni. Furcsa, hogy milyen gyengéd és milyen kegyetlen tud lenni - néha egyszerre. Mit művel velem? Mit művelek magammal? Egy órát ültem a kerítésen, a rács túloldalán állt, és beszélgettünk. Mindent, tényleg mindent elmondtam neki - vagy legalább megpróbáltam. Nem jön ki belőlem még egyszer ugyanaz a gondolat... formálódik, de még mindig nem tisztul. És a végén kiderült - legalábbis ezt "jelezte" -, hogy nem is érdekli az egész... egyszerűen a kíváncsiság hajtotta... Na ez tényleg fájt.
Most azt hittem, miután a megállóban a kőkerítésen ülve háromszor elszunnyadtam, hogy beesek a szobába, belebújok az ágyneműmbe és rögtön elalszom. Ehelyett mit csinálok? megelőzendő a forgolódást, le se fekszem, és írok. Nem tudom, minek, nem tudom, kinek. Néha olyan, mint ha kéjelegne abban, hogy minden fájdalmamat megmutatom, lehetőséget adva Neki arra, hogy kigúnyolja és megtapossa. Néha viszont ráérez arra, amiről beszélek. Ez a ritkább. Legalábbis nem mutatja. Mondjuk meg tudom érteni, ez már nem az Ő keresztje, miért érdekelje? Mégis fáj az ilyen mértékű közömbösség... Meg se akarja érteni, mi miért lett ilyen? Bennem, közöttünk? Tulajdonképpen ez most Neki jó. Boldognak tűnik, én meg önző vagyok (?). Lehet. Mert most se számoltam azzal, hogy az "erőszakosságom" milyen következményekkel járhat. Hogy ez elronthatja az egész napját, hogy ez újabb küzdelem és kétséges helyzet elé állítja. Nem akartam. De nekem már nagyon kellett... bár nem tudom, mit várok ezektől a beszélgetésektől. A lezárást nem kaphatom meg, mert azzal, hogy a réginek látom, régi érzéseket kavar fel. nem tudom kezelni. Lehet, hogy csak magamat kínzom? Lehet. Még mindig nem biztos bennem semmi. Csak a folytonos belső káosz állandó. Mikor ér vajon véget?

Varázslat

Tegnap valami csodálatosban volt részem. Megéreztem valamit újra az otthon hangulatából. Olyan emberekkel, különös tekintettel egyre, akik évek óta mögöttem állnak, és akiknek nagyon sok mindent köszönhetek már eddig is. Talán egyikünk se volt tisztában eddig azzal, milyen jó, hogy négyünket összesodort a sors. És ahogy azt meg is jegyeztem egyiküknek, az évek során letisztult kicsit a társaság. Most kialakult valami, ami akár egy életre is szólhat. Velük, vele, velünk. Kicsit félek, hogy nem leszek képes rá... hogy mire? ne kérdezzétek. Én ilyen vagyok, belső félelmekkel, és persze az örök-törött-ragasztott optimizmusommal. Álmodok nagyot, tartom az arcom mosolyogva a pofonoknak, és megköszönöm, ha simogatást kapok. A kettőt együtt nem tudom kezelni, ez nemrég bebizonyosodott. De már nincs bennem düh, nincs bennem keserűség - talán csak egy kis keserédes fájdalom. De vagyunk néhányan, akiket ezek a keserédes pillanatok éltetnek. Most köszönök mindent, három szép estét, vagy 21 hónapot, vagy nagy beszélgetéseket a virtuális térben... Három külön világ, mindegyik kincs számomra. Három nő, akit talán érdekel, ki vagyok. Három nő, akit szeretek - mindegyiket másképp. Boldogság adassék Néktek!

Egy édes illat

Ma reggel indultam Pestre. Jól telt az út, régi és új arcokkal beszélgettem. Alig 4 óra alvás után talán még sose voltam ilyen fitt - legalábbis nem mostanában. Aztán - Rákoson jártunk - valami édes illatot hozott a szél... épp csak belibbent a vonatablakon, megcirógatta az orromat és tovatűnt. Akkor jöttem rá, hogy régóta először "szép-az-élet" hangualtom van. Az emberek megnéztek a Keletiben, mert hangosan énekeltem Charlie Csoda egy szombat délután-ját - a hétfő reggel ellenére :D Élmény volt. Mindenkire mosolygok, és ha tízből csak kettő visszamosolyog, már megérte. Vár rám egy csodás este, kellemes társaság és jó bor... miért ne lennék jókedvű? Szép napot!

Eltévedtem

Pokoli. Eljutottam odáig, hogy a közvetlen környezetemben senkivel sem lehetek maradéktalanul őszinte. Én, aki sose tudtam jól hazudni, kénytelen vagyok szépíteni, csiszolni minden egyes szavamat, amíg az illető füléhez igazodik. Egyetlen emberhez voltam teljesen őszinte az elmúlt napokban, de előle is el kellett hallgatnom valamit, ami fájna neki. Tehát ez sem volt maradéktalan. Miért? Fogalmam sincs, hogyan jutottam el eddig a szakadékig. Mert most egy szakadék szélén állok, és vagy át tudok ugrani a túlsó partra, vagy lezuhanok. A visszaút túl nagy kerülő lenne, nem engedhetem meg magamnak. De nem tudom, milyen utat jártam be az elmúlt 2-2,5 évben. Mint ha alvajártam volna, és egyszerre most hirtelen felébredtem volna... És most nem hagy aludni valami. Valami fojtogat, marokra fogja a zsigereimet és összepréseli. Mi lehet ez? Bűntudat? Hiányérzet? Hány ember életét vezettem rossz/téves útra a játékaimmal? És még hányat fogok? Istenem, ha vagy, ne engedd ezt folytatnom... adj kiutat ebből az örvényből, mely lehúz és elszédít, adj egy kapaszkodót, hogy visszaadhassam Neked az ellopott lelkeket és pillanatokat. Add meg nekem újra az egyenes utat, hogy boldoggá tehessem a világot magam körül, s a benne élő-lélegző embereket. Ne hagyd, hogy belefulladjak a magam kavarta örvénybe. Adassék nékem szeretet, biztonság, nyugalom, hogy mindezt továbbadhassam azoknak, akik rászolgáltak azzal, hogy túlélték ezt a vihart körülöttem. Ámen.

Elkésve...

Alig töb mint két óra múlva indul a vonatom hazafelé... egy olyan otthonba, ami nekem sose volt igazán otthon. Ami volt, azt eldobtam. Talán kellett, talán nem. Akivel megosztottam, rengeteg virtuális ujjlenyomatot hagyott hátra nekem. Ezek közt böngészgettem, és... ezt már túl későn olvastam...

"A szerelem harmadik éve: a szerelem sorsdöntő éve. S hogy miért éppen a harmadik? Talán mert ennek a számnak különleges misztikája támadt az évezredek során. Péter apostol akkor hasonlott meg önmagával, amikor harmadszor is megtagadta azt, akire addig esküdött. Turan­dot hercegnő három enigma megfejtésére szólította fel Kalaf tatár fejedelmet, s a harmadik rejtvénynél tetőzött igazán az izgalom, hiszen feje vétetett volna az ifjúnak, ha nem tud válaszolni. A mesebéli hősöknek mindig három kívánságuk van, s mindig a harmadik a sorsdöntő.

A próbatétel, a változást előidéző krízis mindig a folyamatok harmadik fázisában jelentkezik. Juhász Ferenc híres versének egyik - mintegy refrénként visszatérő - sora szinte már szállóigévé vált: „a harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon”. Itt a harmadik nap jelképes, korántsem a harmadszori huszonnégy órát jelenti, mint ahogy a szerelem harmadik éve sem konkrét - háromszázhatvanöt napos - esztendőt jelent. A szerelem harmadik éve elérkezhet a hatodik héten is akár, de a nyolcadik esztendőben is.

A „versképződés” folyamata nyomonkövethetetlen. Nehéz tetten érni a pillanatot, amikor a benyomás, az impresszió vagy az élmény költői képekké kezd átalakulni a poéta agyában. Mindenesetre valami konkrét impulzus kell: csakis akkor van esély verssé szerveződni a benyomásnak, az impressziónak, ha személyes indulatot váltanak ki a költőből.

...Ott kezdődött a dolog, hogy a lány, akit már régóta szerettem, egyszer csak felkelt az ágyból és a zongorához ült azon ritka délutánok egyikén, amikor titokban együtt lehettünk. Chopint játszott valamiféle anakronisztikus érzelmességgel és mégis lélekzsongítóan. És szép volt, jó volt az a délután a hely szomorúságától, ami a dallamokból áradt. Másképpen volt szép és jó, mint évekre visszamenően az előzőek. Addig nem is tudtam, hogy a lány tud zongorázni, ezt a talonba tett, témaszegény és testileg jóllakott időkre tárolt örömszerző képességét azon a délutánon vette csak elő. Akkor, amikor az egymáshabzsolás kívánsága már nem volt annyira mohó és telhetetlen, hogy kitölthette volna azt a két-három órát, ami adatott nekünk az idegen lakásban. Zongorázott, hogy el ne kezdjük unni egymást. S akkor, a Chopint játszó lány látványától két verssor nyilallt belém: „...talonba tett öröm ül le már csak asztalunkhoz elfelejtett zongorák billentyűin ujja futkos”.

Igen, akkor köszöntött ránk a szerelem harmadik éve, akkor bennem is tudatosodott, hogy dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek. Más szóval: szerelmünk, amely kalóz - tehát törvényen kívüli - hajóként csakis kénye-kedve szerint volt hajlandó suhanni a határtalanság tengerén, boldogan dacolva az elemekkel is, most a szelíd megcsöndesedés szakaszába lépett. Immáron nem öntörvényei, hanem a természet - a dolgok természetének - törvényei szerint alakul tovább, szándékunktól szinte függetlenül. Engedelmes már a szélnek, azaz a szerelmek történetében mindenütt érvényesülő dramaturgiának, amely sematikusan felvázolva így fest: ismerkedés - boldogság - megszokás - elhidegülés vagy beletörődés a sírig. A megszokás - mert végül is miért ne mernénk nevén nevezni a megcsöndesedést - a harmadik fázis. A szerelem harmadik éve.

Az első és a második esztendő durva gyönyörében a folytonos izzástól észre sem lehet venni az alattomos, aprócska pörkölődéseket, a féltékenység pengeként villanó pillantásainak ezernyi döfése érzékelhetetlenné jelentékteleníti a kicsinyes gyanakvások parányi tűszúrásait. Ám kifinomult kín felé hajt a dolgok természetének a szele minden kapcsolatot, ahol a tűszúrás döfésként fáj már és elemésztő izzású a pörkölődés is.

Pedig a szerelem harmadik évében még ott zokog a vállakban az emlék az éhes ujjakról, amelyeknek érintése nyomán nemrég még szétfodrozódott a szeretett lény teljes „felületén” a szerelem megtisztító varázslata, oly gyöngéd gyűrűzéssel és mégis oly erővel, hogy még a belénk kövesedett szennyet is képes volt kioldani. Igen, a másik testének felfedezésére indulnak az éhesujjú kezek, megváltó delejt visznek át, kőnek is lemosva szennyét. Mert a másik teste még a szerelem harmadik évében is remek, sőt láthatár zárul be rajta, azaz még mindig ő a világban a kezdet és a vég, a mindenség határa, karcsú fényjelenés az ég peremén, csak éppen az arc, amelynek könnyű költői szavak színes tülljei és habfelhős fátylai kendőzték el két éven át valóságos vonásait, nos, csak az arc búvik a végérvényes megismerhetetlenség árnyékába immár, mert azt az árnyékot saját maga veti a saját arcára, rejtelmességét a kijózanult költő letépett szavainak tülljei és fátylai nem szavatolják többé - önmagának kell tehát biztosítania azt a saját árnyékával. És rejtelmesség nélkül nem létezhet nő a világban, de szegényebb is lenne a világ a nők rejtelmessége nélkül.

A gondolatoknak ilyenfajta örvénylése verset vetett ki lelkemnek iszapos medréből azon a júliusi délutánon, a Lejtő úton. Csak egy apró kavics kellett, amelynek csobbanása nyomán a gyűrűzés örvénnyé terebélyesedett. S ez a kavics az a pillanat volt, amikor a lány kikelt hirtelen az ágyból és ruhátlanul zongorázni kezdett a félhomályos szobában. És én már jobban figyeltem a zenére és a gondolataimra, mint az ő ruhátlanságára. Íme a gondolataim költeménnyé sűrűsödött esszenciája:

és dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek
durva gyönyörtől halad s kifinomult kín felé megy

vállainkban még zokog éhes ujjakról az emlék
érintésük fodrozódott - kőnek is lemosva szennyét

ám talonba tett öröm ül le már csak asztalunkhoz
elfelejtett zongorák billentyűin ujja futkos

test-csodája még remek - láthatár zárul be rajta
s árnya szavaim alatt rejlő arcát már takarja."

//Baranyi Ferenc: Vers a Lejtő útról - részlet//

Vége - kezdődik...

Éltem. Évekig éltem úgy, hogy minden az ölembe hullott. Aztán ölembe hullott egy drágakő. Talán ügyetlenül csiszloltam, talán mások szennyezték be, de elrepedt, mikor kiejtettem a kezemből. Kicsi volt és törékeny már amikor megkaptam is... Nem mertem elkezdeni azt a félelmetes munkát, hogy kicsiszoljam belőle a repedést. Gyáva voltam. Hiba volt. Tanultam, de későn. Az idealisták keresztje, hogy csak a saját kárukon tanulnak. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem tettem tönkre két - vagy több - életet.
Kisgyerekként hívő voltam, az első könyvem a Képes Biblia gyermekeknek volt. Soproni nyaralásaimon templomba mentem a keresztszüleimmel, és bizony ott még az esti imát is elmondtam. Aztán valami változott bennem. Nem tudom, mi. Ma azt vallom, amit Madách gyönyörűen megírt: "A gép forog, az alkotó pihen."
És mégis. Miután rájöttem, mekkorát hibáztam, imádkoztam. Szavak nélkül, érzésekkel, de annál őszintébben. Hogy ha tévedek, és segíthet, tegye meg. Ne rajtam segítsen. Ahogy "valaki" találóan megjegyezte: nagy túlélő vagyok. Eddig minden bajból ki tudtam mászni. De most olyan mélyponton vagyok, hogy ha magam ki is kecmergek, segíteni senkinek nem tudok. Hát helyettem segítsen. Azoknak, akikért én mindent odaadnék. És akiknek a boldogságáért bármit megtennék. (A kockázatok és mellékhatások (fájdalom, boldogtalanság) tekintetében érdeklődjetek nálam <is...>) Örülök nekik, de belül sajog valami kimondhatatlan, hogy ezért a boldogságért - ha igazi - nekem valamit tönkre kellett tennem, amit megjavíthattam volna - talán.
És ez a legszörnyűbb. Hogy semmit sem tudok biztosan. Csak azt, hogy most bennem minden bizonytalan. Tegnap délután a drágakövet foglalatba tettem - ezt a foglalatot senki nem látja, csak mi ketten. Egy repedt drágakő a fájdalom foglalatában... És ez a fájdalom nagyon sokáig elkísér. Talán azzal, hogy elkészítettem a foglalatot, a drágakő (drágakövem?) megtalálja kicsit a helyét. És talán egyszer ki is vehetem a fájdalom foglalatából, be merem fejezni a csiszolását, és egy új, boldogságból készített foglalatba helyezem. Ha meg nem előznek. De ha elkések, remélem, visszaadja a fájdalom-foglalatot, hogy - bár kő nélkül - életem végéig hordhassam.