Túlestem a holtponton. Nem tudok aludni, pedig bő 3 óra múlva munkába megyek. Olvastam, gondolkodtam, írtam, írok. Valószínűleg az egyikért dühös (lesz) valaki. Bocsánat. Jót akartam. Most jár az agyam, és fáj a tehetetlenség. Iszonyat látni, hogy értékes emberek miként vesznek el a világ forgatagában, és süllyednek - néha önhibájukon kívül - olyan mélyre, sodródnak egymástól olyan távol, hogy nem tudják felemelni egymást, de még magukat se. Pedig ha összefogóznának, fennmaradhatnának. Ha feláldoznák a pillanat hevét/szükségét a szeretet, vagy a fájdalom oltárán. Ha tudnék, most négyfelé szakadnék. Egy útra kelne segíteni, kettő pszichológusként/barátként "problémamegoldana", egy pedig teljesítené mindennapos szürke kötelességét. De nem tudok. Így csak messziről, gondolatokkal próbálok segíteni. Ha egyáltalán elfogadják. Ha bíznak ennyire bennem. Remélem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése