Visszafelé...

Dühítő, mikor az ember jót akar és visszafelé sül el. Még dühítőbb, ha ez az egyik legjobb barátom kapcsán történik. De érthető, mikor van a képben valaki, aki ostobaságot ostobaságra halmoz. Miért kell kockáztatnia a saját boldogságát? Hm... nem vagyunk egyformák. De legalább már őszintén tudok örülni Nekik. Jó volt őket látni tegnap este.

.

.

.

Nem sokkal azelőtt, hogy nagyot fordult volna velem a világ, és eldobtam magamtól egy otthont, volt egy nagyon feldúlt délutánom, és benne egy kis jegyzet, amit a Gellért téren ülve, emberek és autók zsivajában írtam. Ma megtaláltam a kis cetliket, amik ezeket a gondolatokat rögzítik... Talán sokat elmondanak... talán semmit. Döntsétek el.

"Ez az én csöndem. A semmi közepén, mégis örökös mozgásban. A nagyváros lüktető csendje. Autók, villamosok zaja; emlékek, álmok suttogása. Álmodok. Életről, halálról, szeretetről, vágyakról és elválásról. Mindenről. Csak lehunyom a szemem, és a forgalom közepette is megtalálom a csendet. Egy másik világot, ami néha szól hozzánk. Hangtalanul, mert ott semmi és senki nem üthet zajt. Aztán felébredek. Fáj. Valóságra ébredek. Követelnek, szeretnek, vitatkoznak, szidnak. A *miért* már elkopott bennem. Régen. Régen okokat kerestem, ma már csak következményeket számolok. Plusz, mínusz, szoroz, oszt. Aztán kijön valami. Nagy vagy kicsi, pozitív vagy negatív. *Nagy vagy* - mondják, és már nem érdekel, miért. Már nem tudom, már nincs oka. Tisztelnek? Minek. Szeretnek? Hogyan?! Még talán vágysz rám. Még talán vársz rám. Valahol. De hiába. Mert már nem vagyok. Nem én vagyok. Gondolkozni se tudok, de talán nem is akarok. Elfogják előlem a fényt, hát átnézek rajtuk. Mi érdekeljen? Talán az Élet. De azt ki érti? ki tanítja? Nem tudom, nem érdekel. A Világ? Hm. Talán. De ebből is túl sok. Elég. Több is. Hát, ennyi. Vagy mégsem? Akkor merre tovább? Valaki fogná a kezem, de talán csak azért, hogy beleharapjon. A magam útját járom, a magam útját kell járnom. Ne kövessetek, mert én se tudom, hova megyek.
Köszönöm. Hogy mit? Hogy vagytok, és hogy nem vagytok.
Mindent és semmit.
A nemlétet.
Az álmot.

Felébredek.
Vége..."


Ez már régen volt - illetve dehogy. Alig több, mint egy hónapja... De nem sokkal azután elindultam. Akkor nem tudtam hinni, aztán visszaadták a hitemet. Már akkor is hárman. Köztük az, aki miatt elvesztettem. Most már érzek szilárd talajt magam alatt, újra merek álmodni, újra erőt érzek a küzdelemhez. Újra élek.