Vége - kezdődik...

Éltem. Évekig éltem úgy, hogy minden az ölembe hullott. Aztán ölembe hullott egy drágakő. Talán ügyetlenül csiszloltam, talán mások szennyezték be, de elrepedt, mikor kiejtettem a kezemből. Kicsi volt és törékeny már amikor megkaptam is... Nem mertem elkezdeni azt a félelmetes munkát, hogy kicsiszoljam belőle a repedést. Gyáva voltam. Hiba volt. Tanultam, de későn. Az idealisták keresztje, hogy csak a saját kárukon tanulnak. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem tettem tönkre két - vagy több - életet.
Kisgyerekként hívő voltam, az első könyvem a Képes Biblia gyermekeknek volt. Soproni nyaralásaimon templomba mentem a keresztszüleimmel, és bizony ott még az esti imát is elmondtam. Aztán valami változott bennem. Nem tudom, mi. Ma azt vallom, amit Madách gyönyörűen megírt: "A gép forog, az alkotó pihen."
És mégis. Miután rájöttem, mekkorát hibáztam, imádkoztam. Szavak nélkül, érzésekkel, de annál őszintébben. Hogy ha tévedek, és segíthet, tegye meg. Ne rajtam segítsen. Ahogy "valaki" találóan megjegyezte: nagy túlélő vagyok. Eddig minden bajból ki tudtam mászni. De most olyan mélyponton vagyok, hogy ha magam ki is kecmergek, segíteni senkinek nem tudok. Hát helyettem segítsen. Azoknak, akikért én mindent odaadnék. És akiknek a boldogságáért bármit megtennék. (A kockázatok és mellékhatások (fájdalom, boldogtalanság) tekintetében érdeklődjetek nálam <is...>) Örülök nekik, de belül sajog valami kimondhatatlan, hogy ezért a boldogságért - ha igazi - nekem valamit tönkre kellett tennem, amit megjavíthattam volna - talán.
És ez a legszörnyűbb. Hogy semmit sem tudok biztosan. Csak azt, hogy most bennem minden bizonytalan. Tegnap délután a drágakövet foglalatba tettem - ezt a foglalatot senki nem látja, csak mi ketten. Egy repedt drágakő a fájdalom foglalatában... És ez a fájdalom nagyon sokáig elkísér. Talán azzal, hogy elkészítettem a foglalatot, a drágakő (drágakövem?) megtalálja kicsit a helyét. És talán egyszer ki is vehetem a fájdalom foglalatából, be merem fejezni a csiszolását, és egy új, boldogságból készített foglalatba helyezem. Ha meg nem előznek. De ha elkések, remélem, visszaadja a fájdalom-foglalatot, hogy - bár kő nélkül - életem végéig hordhassam.