Szokatlan

Egyedül vagyok a szobában. Abban a szobában, ahol mindig volt élet körülöttem, vagy egy szerető szív mellettem. Sok szépet és fájdalmasat éltem meg itt. És most hiányzik... hogy mi vagy ki, nem tudnám megmondani. Az első gondolatom mindig Ő, de rögtön követi a másik. A "másik"... hm... ezt se tudom. Hogy mikor melyikük az "egyik". Pillanatról pillanatra változik. Lehet, hogy a kései óra teszi - tudom, fiúk, még csak délután van :) -, lehet, hogy ettől válok depresszívvé... Most Audioslave szól... Árny a napon... árny azon az életen, amit eddig éltem. A céltalanság árnya. Egyre távolabb kerül a cél, egyre kevésbé látom. Carpe diem - szép és jó, de... a pillanatra építeni nem lehet. És bár azt hittem, a magány sokmindent megold, nem tudtam meg, mert nem bírtam. Nem pótlék, nem "magány-űző". Fontos nekem, szeretem, de nem tudom, hogyan. Túl sok a "nem tudom". Mint ahogy nemrég a "sajnálom, elfelejtettem" volt túl sok... Valahol, valamikor... A dal felkavart. Egy cigaretta keserű íze ennek a dalnak a keserédes hangulatával - ez volt a vacsorám. Most ez a másik - álomszerű, kába, hajnali hangulatot áraszt, olyan hajnalt vetít előre, mint a tegnapi. nem akarom, de nem tudok tenni ellene. Még nem. Túl erős az a valami itt bent, mélyen, semhogy megpróbálhassam felvenni a küzdelmet. Nem akarok még egyszer hibázni, nem akarok még egyszer fájdalmat okozni, nem akarok tönkretenni valamit, ami szép is lehetne. Félek saját magamtól (Talán Ákosnak volt egy ilyen dala...) Nagy utazás... igen, ez áll előttem lélekben. Messzire kell jutnom. Elindítottak az úton, ketten összedobták a gondolat-pénzt a jegyemre... Megváltanom viszont már nekem kell. A jegyemet, magamat - talán őket. Hogy hogyan, talán a pénztárhoz vezető lépesek során kiderül. De sietnem kell, nemsokára indul a vonatom. Ha lekésem, az túl sokba fog kerülni.

Most lefekszem. Hogy alszom, vagy csak forgolódok, az is később derül ki. Lehet, fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem, de az is lehet, hogy újra mosollyal az arcomon ébredek. De ezt az ébredő mosolyt most egyiküknek se adhatom. Talán van még valaki, aki örülne neki, aki elfogadná... de ő sincs mellettem. Az utolsó őszinte, szívből jövő, tiszta ölelést tőle kaptam. Köszönöm azt a délutánt, és azt azt megelőző éveket, és az elkövetkezőket is, mert tudom, hogy vele - bármi is legyen - mindig találunk egy zugot és egy üres órát, hogy egymásba átömlesszük erőnket, szeretetünket, fájdalmunkat... egymástól elbírjuk. Csak egy órácskára.