Pokoli. Eljutottam odáig, hogy a közvetlen környezetemben senkivel sem lehetek maradéktalanul őszinte. Én, aki sose tudtam jól hazudni, kénytelen vagyok szépíteni, csiszolni minden egyes szavamat, amíg az illető füléhez igazodik. Egyetlen emberhez voltam teljesen őszinte az elmúlt napokban, de előle is el kellett hallgatnom valamit, ami fájna neki. Tehát ez sem volt maradéktalan. Miért? Fogalmam sincs, hogyan jutottam el eddig a szakadékig. Mert most egy szakadék szélén állok, és vagy át tudok ugrani a túlsó partra, vagy lezuhanok. A visszaút túl nagy kerülő lenne, nem engedhetem meg magamnak. De nem tudom, milyen utat jártam be az elmúlt 2-2,5 évben. Mint ha alvajártam volna, és egyszerre most hirtelen felébredtem volna... És most nem hagy aludni valami. Valami fojtogat, marokra fogja a zsigereimet és összepréseli. Mi lehet ez? Bűntudat? Hiányérzet? Hány ember életét vezettem rossz/téves útra a játékaimmal? És még hányat fogok? Istenem, ha vagy, ne engedd ezt folytatnom... adj kiutat ebből az örvényből, mely lehúz és elszédít, adj egy kapaszkodót, hogy visszaadhassam Neked az ellopott lelkeket és pillanatokat. Add meg nekem újra az egyenes utat, hogy boldoggá tehessem a világot magam körül, s a benne élő-lélegző embereket. Ne hagyd, hogy belefulladjak a magam kavarta örvénybe. Adassék nékem szeretet, biztonság, nyugalom, hogy mindezt továbbadhassam azoknak, akik rászolgáltak azzal, hogy túlélték ezt a vihart körülöttem. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése