"A szerelem harmadik éve: a szerelem sorsdöntő éve. S hogy miért éppen a harmadik? Talán mert ennek a számnak különleges misztikája támadt az évezredek során. Péter apostol akkor hasonlott meg önmagával, amikor harmadszor is megtagadta azt, akire addig esküdött. Turandot hercegnő három enigma megfejtésére szólította fel Kalaf tatár fejedelmet, s a harmadik rejtvénynél tetőzött igazán az izgalom, hiszen feje vétetett volna az ifjúnak, ha nem tud válaszolni. A mesebéli hősöknek mindig három kívánságuk van, s mindig a harmadik a sorsdöntő.
A próbatétel, a változást előidéző krízis mindig a folyamatok harmadik fázisában jelentkezik. Juhász Ferenc híres versének egyik - mintegy refrénként visszatérő - sora szinte már szállóigévé vált: „a harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon”. Itt a harmadik nap jelképes, korántsem a harmadszori huszonnégy órát jelenti, mint ahogy a szerelem harmadik éve sem konkrét - háromszázhatvanöt napos - esztendőt jelent. A szerelem harmadik éve elérkezhet a hatodik héten is akár, de a nyolcadik esztendőben is.
A „versképződés” folyamata nyomonkövethetetlen. Nehéz tetten érni a pillanatot, amikor a benyomás, az impresszió vagy az élmény költői képekké kezd átalakulni a poéta agyában. Mindenesetre valami konkrét impulzus kell: csakis akkor van esély verssé szerveződni a benyomásnak, az impressziónak, ha személyes indulatot váltanak ki a költőből.
...Ott kezdődött a dolog, hogy a lány, akit már régóta szerettem, egyszer csak felkelt az ágyból és a zongorához ült azon ritka délutánok egyikén, amikor titokban együtt lehettünk. Chopint játszott valamiféle anakronisztikus érzelmességgel és mégis lélekzsongítóan. És szép volt, jó volt az a délután a hely szomorúságától, ami a dallamokból áradt. Másképpen volt szép és jó, mint évekre visszamenően az előzőek. Addig nem is tudtam, hogy a lány tud zongorázni, ezt a talonba tett, témaszegény és testileg jóllakott időkre tárolt örömszerző képességét azon a délutánon vette csak elő. Akkor, amikor az egymáshabzsolás kívánsága már nem volt annyira mohó és telhetetlen, hogy kitölthette volna azt a két-három órát, ami adatott nekünk az idegen lakásban. Zongorázott, hogy el ne kezdjük unni egymást. S akkor, a Chopint játszó lány látványától két verssor nyilallt belém: „...talonba tett öröm ül le már csak asztalunkhoz elfelejtett zongorák billentyűin ujja futkos”.
Igen, akkor köszöntött ránk a szerelem harmadik éve, akkor bennem is tudatosodott, hogy dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek. Más szóval: szerelmünk, amely kalóz - tehát törvényen kívüli - hajóként csakis kénye-kedve szerint volt hajlandó suhanni a határtalanság tengerén, boldogan dacolva az elemekkel is, most a szelíd megcsöndesedés szakaszába lépett. Immáron nem öntörvényei, hanem a természet - a dolgok természetének - törvényei szerint alakul tovább, szándékunktól szinte függetlenül. Engedelmes már a szélnek, azaz a szerelmek történetében mindenütt érvényesülő dramaturgiának, amely sematikusan felvázolva így fest: ismerkedés - boldogság - megszokás - elhidegülés vagy beletörődés a sírig. A megszokás - mert végül is miért ne mernénk nevén nevezni a megcsöndesedést - a harmadik fázis. A szerelem harmadik éve.
Az első és a második esztendő durva gyönyörében a folytonos izzástól észre sem lehet venni az alattomos, aprócska pörkölődéseket, a féltékenység pengeként villanó pillantásainak ezernyi döfése érzékelhetetlenné jelentékteleníti a kicsinyes gyanakvások parányi tűszúrásait. Ám kifinomult kín felé hajt a dolgok természetének a szele minden kapcsolatot, ahol a tűszúrás döfésként fáj már és elemésztő izzású a pörkölődés is.
Pedig a szerelem harmadik évében még ott zokog a vállakban az emlék az éhes ujjakról, amelyeknek érintése nyomán nemrég még szétfodrozódott a szeretett lény teljes „felületén” a szerelem megtisztító varázslata, oly gyöngéd gyűrűzéssel és mégis oly erővel, hogy még a belénk kövesedett szennyet is képes volt kioldani. Igen, a másik testének felfedezésére indulnak az éhesujjú kezek, megváltó delejt visznek át, kőnek is lemosva szennyét. Mert a másik teste még a szerelem harmadik évében is remek, sőt láthatár zárul be rajta, azaz még mindig ő a világban a kezdet és a vég, a mindenség határa, karcsú fényjelenés az ég peremén, csak éppen az arc, amelynek könnyű költői szavak színes tülljei és habfelhős fátylai kendőzték el két éven át valóságos vonásait, nos, csak az arc búvik a végérvényes megismerhetetlenség árnyékába immár, mert azt az árnyékot saját maga veti a saját arcára, rejtelmességét a kijózanult költő letépett szavainak tülljei és fátylai nem szavatolják többé - önmagának kell tehát biztosítania azt a saját árnyékával. És rejtelmesség nélkül nem létezhet nő a világban, de szegényebb is lenne a világ a nők rejtelmessége nélkül.
A gondolatoknak ilyenfajta örvénylése verset vetett ki lelkemnek iszapos medréből azon a júliusi délutánon, a Lejtő úton. Csak egy apró kavics kellett, amelynek csobbanása nyomán a gyűrűzés örvénnyé terebélyesedett. S ez a kavics az a pillanat volt, amikor a lány kikelt hirtelen az ágyból és ruhátlanul zongorázni kezdett a félhomályos szobában. És én már jobban figyeltem a zenére és a gondolataimra, mint az ő ruhátlanságára. Íme a gondolataim költeménnyé sűrűsödött esszenciája:
és dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek
durva gyönyörtől halad s kifinomult kín felé megy
vállainkban még zokog éhes ujjakról az emlék
érintésük fodrozódott - kőnek is lemosva szennyét
ám talonba tett öröm ül le már csak asztalunkhoz
elfelejtett zongorák billentyűin ujja futkos
test-csodája még remek - láthatár zárul be rajta
s árnya szavaim alatt rejlő arcát már takarja."
//Baranyi Ferenc: Vers a Lejtő útról - részlet//
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése