Tegnap valami csodálatosban volt részem. Megéreztem valamit újra az otthon hangulatából. Olyan emberekkel, különös tekintettel egyre, akik évek óta mögöttem állnak, és akiknek nagyon sok mindent köszönhetek már eddig is. Talán egyikünk se volt tisztában eddig azzal, milyen jó, hogy négyünket összesodort a sors. És ahogy azt meg is jegyeztem egyiküknek, az évek során letisztult kicsit a társaság. Most kialakult valami, ami akár egy életre is szólhat. Velük, vele, velünk. Kicsit félek, hogy nem leszek képes rá... hogy mire? ne kérdezzétek. Én ilyen vagyok, belső félelmekkel, és persze az örök-törött-ragasztott optimizmusommal. Álmodok nagyot, tartom az arcom mosolyogva a pofonoknak, és megköszönöm, ha simogatást kapok. A kettőt együtt nem tudom kezelni, ez nemrég bebizonyosodott. De már nincs bennem düh, nincs bennem keserűség - talán csak egy kis keserédes fájdalom. De vagyunk néhányan, akiket ezek a keserédes pillanatok éltetnek. Most köszönök mindent, három szép estét, vagy 21 hónapot, vagy nagy beszélgetéseket a virtuális térben... Három külön világ, mindegyik kincs számomra. Három nő, akit talán érdekel, ki vagyok. Három nő, akit szeretek - mindegyiket másképp. Boldogság adassék Néktek!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Köszönöm! B
Látom nagyon ráérsz... kösz, hogy segítettél elköltözni. Másfél évből tényleg az idealizmusod maradt meg. Meg az, hogy lenyúld a decemberi bejegyzésemet... Jólesett, hogy még arra se vagy képes, hogy ne utánam érezz, hanem irántam...
Megjegyzés küldése