Út közben - út után

Volt egy szép délutánom és megtisztultam. Sétáltunk a hegyekben, a körúton... igazából semmi sem történt, csak éltem, úgy, ahogy mindig is élni akartam. Szabadon, gondolkodón. Jó volt. Aztán arra gondoltam, ezeket a helyeket Vele akartam megnézni. Elképzeltem, ahogy Vele sétálok ugyanitt, egymést se érintve, egy lépés távolságban, beszélgetve. Szép kép volt. A valóság és az álom egyaránt jólesett. Aztán a vonaton fel akartam hívni, de nem tettem. Nem törtem össze ezt a szép illúziót. Meg akar kímélni önmagától... vagy inkább önmagát tőlem. Nevetséges gondolat, hisz ha érez bármit, amit kihozok belőle, az előbb-utóbb úgyis előjön - nélkülem is, ha meg nem, akkor miért aggódik a találkozás következményeitől? De már fejlődtem: nem remegek a feszültségtől, ha arra gondolok, találkozunk. Még ha ez a gondolat csak fikció is, eddig minden porcikámat megremegtette. Ma éjjel Róla álmodtam, úgy, hogy Ő nem szerepelt benne. Egy pillanatra láttam csak, tovatűnt az arca a vonatablakban, mikor elvittem azt, ami a miénk. De még így is szép volt, mert éreztem, ha egyedül is kell vinnem, mégis kettőnkhöz tartozik.
Most még bennem lüktet a hegyoldal illata, beszélgetésünk hangulata... ez óv a fájdalomtól. És egy hang, amiben sok-sok kilométerről is szeretet csendül. Hát most újra, és sose elégszer: köszönöm. Mindhármótoknak. Az álmot, a beszélgetést, a szeretet.