A Fővám térről hazafelé...

Leszálltam a villamosról, és éreztem, hogy valami más. Felnéztem a zöldbe öltözött Gellérthegyre, és újra boldog voltam - majdnem száz százalékig. De annyira átjárt az érzés, hogy az a kis hiány se fájt. A hídon átsétálva azon gondolkoztam, hiányzik-e tulajdonképpen, hisz az érzés megvan - csak fizikailag nem "teljesül be"... és a boldogság - szerintem - a lélek privilégiuma, mi köze tehát a test kielégülésének ehhez? Semmi. Úgyhogy köszönöm, hogy ezt érezhetem.

Útközben egy apró kis diadalt is átéltem - de ez már csak mellékepizód. Egy jelentéktelen részlet a múltamból, ami fel fog még bukkanni óhatatlanul, de már nem játszik szerepet az életemben - nem én döntötem így, de ma már nem bánom.

Kevéssel azután, hogy hazaértem, eleredt az általamannyira gyűlölt csendes, apró cseppekkel a gallér alá is bebújó eső. De ez se zavar. Meg se éreztem, pedig ettől máskor önkéntelenül is elkomorodok. Még ezer dolog és egy újabb alvásmentes éjjel áll előttem, de jól érzem magam a bőrömben, és más most nem számít.

Káosz

Nem értem magam. Nem ez az első eset. Nem akarok birtokolni. Szeretni akarok. Mégis ismerem a féltékenységet. És a legrosszabb: mikor a szeretet a fék. Szédülök ettől az érzéstől, remegek, mint mikor a körhinta már úgy pörög, hogy azt érzem, bármelyik pillanatban leválhatok a gyűrűről és Föld körüli pályára állok... de az már a súlytalanság lenne - a boldogság... és az még messze van. Ma megkaptam a beosztásom - remélem, nem csak ennyit érdemlek. Érdemlek? dehogy - nem akarok én kiérdemelni semmit. Az már "üzlet" lenne. Érzésekre vágyom. Életre. Szabadságra - repülésre. Írtam már erről. a vadászpilóták vagy a vadludak szabad köteléke - szép, közös, de bármikor adott egy külön szárnyalás. És itt nem nyitott kapcsolatra gondolok - de minek magyarázom? Csak élni akarok, és egy olyan kötetlen kötöttségről álmodok, ami talán nincs is. De ez én vagyok. Ezt olyan sokszor írtam már le - lehet, hogy egoista vagyok? vagy nárcisztikus? Nem kizárt. Már nem elemzem magam. Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam, ezért tudok szabadon élni. A változásokat meg nap mint nap látom, érzem magamon, és elfogadom vagy megváltoztatom.
Most megnyugodtam. Furcsa, hogy a műanyagdarabkák nyomkodása milyen változást tud előidézni a lélekben. Elgondolkodtató. Miért jó, hogy kiadom, kinyitom, a világ elé tárom az érzéseimet? Exhibicionizmus? Lehet. Na mindegy. Mára ennyi.

Logikus?!

"Mi a fenét keresel itt?... Ez nem logikus!!!" - csakhogy az érzések soha nem logikusak. Lehet "akció-reakció"-logikát magyarázni bele. De én ilyennek érzem magam. Céljaim, elveim, álmaim vannak - kincsek, amiket ismerek és dédelgetek. Tudok akarni, tudok és szeretek szeretni, és vágyom tenni, alkotni. Nem érdekel más, csak az élet. A jövőt tervezem, hogy mikor felborul a tervem, élvezhessem az improvizáció gyönyörűségét. Álmodok, és a felébredés keserű, cukortalan kávéját a cigi még keserűbb füstjével homályosítom el... Pillanatnyi megnyugvás, pillanatnyi lélegzetkimaradás... pillanatok, amik ízt, hangot, színeket, illatokat adnak az életnek - amikor igazán érzem, hogy élek. Semmi más nem számít. Carpe diem? - nem. De a szép pillanatokat a maguk teljességében kell megélni. Van és mindig lesz jövendő - hisz az idő végtelen. És persze ott a múlt, a tapasztalatok. De ha megtanultál kételkedni, megtanulhattad azt is, hogy mindent újra és újra meg kell tapasztalni, mert "pantha rei" - minden elfolyik. Nincs két egyforma pillanat. Kényelmes a rutin - lehet félni az újtól, de a szürke az életben nem igazi szín. Sokan mondják, az emberek többnyire birkák - ez nem így van. Az emberek többnyire gyáva nyuszik, akik félnek sasokká válni. Félnek megélni a pillanatot, ha az nem a fizetésnap, a családi biztonság, a szürke nyugalom felé vezet.
Azok a kevesek, akik képesek igazán élni, sokszor semmire nem viszik - a kifejezés konvencionális értelmében. De ők legalább szabadnak érezhetik magukat, bármennyi energiát is emészt fel ez a szabadság. Azt mondják, a polihisztorok, életművészek ideje lejárt. Bizonyos szemszögből igaz: nem lehet jó szakember, aki nem koncentrál a szakmája ismeretanyagára, mert a tudomány egyes területein is akkora tudás halmozódott már fel, mint 200 évvel ezelőtt szinte az egész tudományos életben sem. Így aki a világot akarja átfogni a gondolataival, nem tud megkapaszkodni a hétköznapokban. De valóban veszteség ez? Nem az én dolgom eldönteni.

A ma este az önmarcangolásé

Eljutottam arra a pontra, hogy már Budapesten se érzem magam otthon. Nem találom azt a világot... De milyen világot?! Mit keresek tulajdonképpen? Mit akarok átélni? Mi ez a vihar? Mi küzd bennem? Mindig mások. Valami elől rohanok. De ez a rohanás is idegen. "Én idelenn idegen vagyok..." Rossz korba születtem. (???) Miért itt? Miértek, mint egy négyéves kisgyerek. Nem érem utol a saját gondolataim. Hol élek? Élek? Túlságosan is... Ezt inkább abbahagyom.

.
.
.

Mi lenne, ha tisztelnék ebben a városban az emberek a szépséget?

.
.
.

Egy romantikus gondolata: "Giccses romantikázás..."

.
.
.

A mai Budapest nem tud "andante" élni.

.
.
.

F E L É B R E D T E M . . .

Van még varázslat...

Ez az írásom a barátikörön már megjelent, de úgy gondoltam, itt is "megörökítem"... Egy csodás délután emlékére - egy olyan élmény kedvéért, amihez hasonlót se nagyon éltem még át...

_________________________

Van még varázslat a világon. Egy ember, aki többet lát. Egy másik, aki többet szeretne látni. Egy lélek, aki soha nem kapott úgy, ahogy ő szeretne. Egy szív, ami soha nem adhatott úgy, ahogy szeretett volna. Talán megtalálja a két fél egymást, és egésszé lesznek. De talán a világ közéjük áll. A világ, vagyis: a félelem, a cinizmus, a rossz tapasztalatok, a rohanás... Tegnap volt 6 óra, amikor feltétel nélkül hittem abban, hogy két lélek szállhat együtt, béklyók nélkül, a porfelhők felett, az örök aranyló napsütésben. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem gondolkozni. Persze, nem jutottam semmire, csak azt értem el, hogy miközben csiszolni akartam a hitemet, letörtem belőle egy darabot. Most nem tudom, mit érzek, de abban biztos vagyok, hogy feladni semmit nem fogok. A küzdelem - ha tiszta - mindig megéri, még akkor is, ha esetleg öncélú vagy reménytelen. A tiszta küzdelem szép, a szépség pedig termékennyé tesz. De az a legnehezebb küzdelem, amikor nincs ellenfél. Nem valaki ellen, hanem valakiért küzdünk. És ugyanakkor legtöbbször ez a legszebb is - ha van erőnk végigcsinálni. Nem szabad félúton kiszállni, mert nagyot lehet esni. Ha viszont a harc véget ért, a katarzis minden fáradalomért kárpótol - ha nem kéred is, ez a jutalma megvan a győztes lovagnak.

Tehetetlen düh

Beleszerettem, és kénytelen vagyok végignézni, ahogy tönkreteszik. Mert tudom, érzem, hogy tönkre fogja tenni. Miután megkapta, nem fog sokáig tartani. Ne legyen igazam. De félek. Félek, hogy még egy ekkora fájdalom után már nem az a nő lesz, akibe beleszerettem. Félek, hogy megkeseredik, hogy magába fordul, hogy egyedül marad... hogy egyedül akar majd maradni... De nem tudok mit tenni. Szerelmes, és ezt tiszteletben kell tartanom. Nem vehetem semmibe az érzéseit, mert akkor hogy várhatnám el, hogy Ő tisztelje az enyémeket? Hogy tudnék utána a szemébe nézni, beszélni... és nem akarok az én-megmondtam-ember lenni. Csak védeni, óvni szeretném. Féltem, szeretem, és nem segíthetek. Naiv, nem hisz nekem, pedig Ő is érzi - de bízik... végtelenül. Ezért tudják tönkretenni... és én ezért szeretem. Mert tiszta, ártatlan, és ezzel együtt is igazi NŐ.

Esti vers

Lelkemből

Pár kép, amiről Te jutottál az eszembe...
Pár gondolat, mit elsuttognék füledbe...
Néhány álom, mit szívünk őriz,
És egy jövő, amelyben mindőnk hisz.

Hiányérzet

Már tudom, mitől vagyok úgy "besózva" az utóbbi időben, mitől nem találom a helyemet. 29 hónapon keresztül (több mint 2 év!) összesen két olyan hetem volt, hogy nem volt mellettem egy nő, akit átölelhettem, megcsókolhattam, és a fülébe súghattam: "szeretlek". Most viszont lassan két hónapja egyedül vagyok. Nem a szeretkezés az, ami leginkább hiányzik - úgy érzem, én nem "pasi" vagyok, hanem "férfi". Férfi, aki gyöngédségre vágyik, és aki biztonságot nyújt. Nem hiszem el, hogy nincs olyan nő, aki ne vágyna arra, hogy... mire is? - nehéz ezt szavakba önteni. Talán arra a nemére a gyengéd határozottságnak, amivel férfi és nő vezetik egymást az életben, az összetartozás mindennél erősebb érzésére, arra a nyugalomra, arra a tudatra, hogy van, aki felemelje, ha elesik; van aki hisz benne, ha már önmagában se képes hinni; van aki szereti, csak önmagáért, csak azért, mert ő is szereti a férfit. Ismét Karinthyt idézem: "...a szerelmet azért dicsőítjük, és azért rajongunk érte mi, férfiak, mert a szabadság felé vezető utat látjuk benne..." Nem hiszek a patriarkális kapcsolatokban. A szerelem lényege az egyenlőség. Nem a szeretet egyenlősége, hiszen mindenki másképp szeret, vérmérsékletétől függően. Amire én gondolok, az az igazi "pár"-kapcsolat, ahol a felek partnerek, alá- és fölérendeltség nélkül, egymásban bízva és egymás mellett állva. Ezt én már nagyon sokszor, nagyon sok embernek, és nagyon sok helyen elmondtam. Bárcsak elhinné végre valaki - de nem. Kevés, hogy elhiszi, azonosulnia kell a gondolattal. Hinni abban, hogy férfi és nő az Egész két elválaszthatatlan része, összetartozók, nem egymásból, de egymás által teremtve.

Nem értem magam...

Büszkeségem utolsó vergődésével olyasvalakit bántottam, akit egyáltalán nem akartam. De egyébként is... Nem tudom, mit miért csinálok, nem tudom, miért élek. Most kicsúszott alólam a talaj. Fél esztendő elment úgy, hogy semmi érdelmelgeset nem tettem, és amit tettem, azt is mind elrontottam. Elvesztettem valakit (most úgy érzem, végképp), aki az egyik legfontosabb emberré vált az életemben, elhanyagoltam a tanulmányaimat, és szinte minden más kellemes és kevésbé kellemes kötelességemet. Ezen muszáj változtatnom. És a legfontosabb: nem várok sajnálatot! Ez az, amit a legtöbben nem értenek meg. Ilyenkor kis időre - amíg lehiggadok - arra van szükségem, hogy eltereljék a gondolataimat. Nem azért mondom el a gondjaimat, mert vígasztalást vagy tanácsot várok, csak azért, mert kikívánkoznak. Mindent én se tudok lenyelni a hatalmas önuralmammal együtt se. De miután ez kijött belőlem, nem akarok rágódni rajta. Tudom, mit kell tennem, és csak kell valami vagy valaki, ami/aki erőt ad hozzá. De ezt már annyi embernek, és oly sokszor elmondtam... Van, aki megértette és megjegyezte. De van, akit annyira bánt, hogy mások nem értik, hogy Ő is elfelejti lassan... Most nem sok kedvem van élni, de - ahogy ígértem - három nap múlva "feltámadok"... Ez a hétvége kell, hogy kitisztuljak. hogy rendbeszedjem magam. Utána újra jöhet az ÉLET.

Üresség

Motiválatlan vagyok. Ezt annál is nehezebb elviselnem, mert életemben először érzek így. Talán kicsit későn, de kinőttem kamaszkori álmokból, a való életben ellenben nem találok olyan kapaszkodót, amivel előbbre tudnék lendülni. Nincs miért, nincs kiért. Magamra maradtam. Azt a néhány embert, aki - közhelyszerű szóval élve - megért, olyan ritkán látom, hogy az a kevésnél is kevesebb. A napi rutin során ha csatlakozom egy társasághoz, nem lehetek biztos abban, hogy távozásom után nem mosolyognak-e össze: "Na, ezen is túl vagyunk mára." Egyre nehezebben bízom meg emberekben, fokról fokra azt érzem, mint h kezdenék magamba zárkózni. Évek óta nem voltam ilyen bizonytalan... És kezdem belátni, hogy szorgalom nélkül semmire sem megyek. Igaz, erre is későn jöttem rá. Csak hát a szorgalmam... Na az az, amit mikor osztályfőnököm középsuliban "jeles"-re értékelt, az első padból az arcáb nevettem. Soha nem voltam magamtól szorgalmas. Ha kihívás elé állítottak, teljesítettem, de magamtól szinte semmi olyat nem csináltam, amihez nem volt kedvem. Talpra kell állnom, és erre egyetlen mód van...

Az emberről - általában és különösen

Karinthy írja egy művében:

"...A piciny lény tökéletlen agyában gyógyíthatatlan szervi hiba van: gyógyíthatatlan szervi betegség. Ez a fajta nem élhet meg, el kell pusztulnia, halálos, szervi betegségben szenved, mely előbb-utóbb véget vet az egész fajtának. (...) A tudat szerve, mely az ösztönből sarjadt, s melynek szerepe az lett volna, hogy kifejlődve az ösztön helyét foglalja el: ez a szerv, valami ostoba véletlen révén, kicsúszott az ösztönből, az agy elülső részében külön kezdett növekedni, s vele szemben, az agy hátsó tekéjében, zavartalanul és nyugodtan tovább fejlődött az ösztön is. (...) Két szerv, homlokegyenest ellenkező célnak a szolgálatában, az egyik az életet keresi, a másik a halált. E hiba révén kétfejű torzszülött minden ember..."

És ez mindig, a magánelettől a közéletig, minden pillanatban igazolódni látszik...

" Hova tűnt? Hova lett? Na, hova lett a szeretet?
Hősi halált halt egy csatában elesett.
A harcban elvérzett és azt te is érzed,
Hogy csak rajtunk múlott, de mégis csak nézted.
Ennek ellenére mégsem ez az, ami felkavar,
Hanem az, hogy téged még most se zavar.
Amikor baj van, mindig nagyon egyedül érzed magad,
Igaz hogy megkésve, de rájössz, miből fakad,
Rájössz miből ered és azt is, elismered
Néha nem rossz dolog, hogyha akad, aki szeret."

/Máté Szabolcs/


És az igazán szerencsés ember:

"Ritkán jutok el oda, ahová menni akartam, de szinte mindig oda jutok ahol lennem kell"

/Douglas Adams/

Változások

Megint egyedül... de talán nem annyira. Mindig minden változásban van, nekem se ártana változni. Főként hozzáállásban. Mert amikor "semmihez semmi kedvem", akkor egy földrengés se tud kimozdítani. Holnap matek vizsga, és alig haladok... ez nem jó. Valami kellene, ami inspirál.Vagy valaki... Magamat már nem tudom inspirálni, hozzászoktam a rosszhoz, és belefásultam az álmaimba. Néha még lelkesedem, de általában ez is csak szalmaláng. Az újságírás az, ami még mindig életet tud lehelni belém, de már szinte semmi más. A keddi holtponton is a Műsajt-gyűlés és az azt követő villám-anyaggyűjtés lendtett át, különben ki tudja, mennyire befordultam volna... És tudom, hogy nem csak nekem nehéz, és nem akarom hallani a "szegény András" frázisokat. Nem szabad engem sajnálni. Komolyan. Nagyon jól tudom, hogy a legtöbb bajomnak magam vagyok az okozója. És azt is tudom, hogyan szüntethetném meg őket. De egyelőre nincs erőm, és magamból már nem tudok merteni.Valami igazi NAGY változás kell, ami felborítja bennem a sok leülepedett fájdalmat és keserűséget, és felráz egy kicsit. De erre egy darabig nem sok reményem van... tehát marad az egyensúlyozás, hogy amíg eljutok a nagy változásig, talpon tudjak maradni s ne bukjak el végképp.

Zanzásított újév

Miért van az, hogy az ember csak keserűségében vagy örömében találja meg Istent? De akkor gyakorta és erőteljesen...
Ugyanakkor szerencsére - vagy "Hála Istennek"?... - nincs tökéletesen rossz nap. Mindig találni jóakaratot, kedvességet, apró örömöket - néha a legváratlanabb helyekről. És hiába mondják, hogy az egyetemi tanárok lelketlenek. Nem mindre igaz. Thank Godness...

Az Úr áldása kísérjen!/Szép napokat!
Kinek-kinek ízlése/hajlama szerint...

És persze az ilyenkor elmaradhatatlan - békés, boldog új esztendőt!