Üresség

Motiválatlan vagyok. Ezt annál is nehezebb elviselnem, mert életemben először érzek így. Talán kicsit későn, de kinőttem kamaszkori álmokból, a való életben ellenben nem találok olyan kapaszkodót, amivel előbbre tudnék lendülni. Nincs miért, nincs kiért. Magamra maradtam. Azt a néhány embert, aki - közhelyszerű szóval élve - megért, olyan ritkán látom, hogy az a kevésnél is kevesebb. A napi rutin során ha csatlakozom egy társasághoz, nem lehetek biztos abban, hogy távozásom után nem mosolyognak-e össze: "Na, ezen is túl vagyunk mára." Egyre nehezebben bízom meg emberekben, fokról fokra azt érzem, mint h kezdenék magamba zárkózni. Évek óta nem voltam ilyen bizonytalan... És kezdem belátni, hogy szorgalom nélkül semmire sem megyek. Igaz, erre is későn jöttem rá. Csak hát a szorgalmam... Na az az, amit mikor osztályfőnököm középsuliban "jeles"-re értékelt, az első padból az arcáb nevettem. Soha nem voltam magamtól szorgalmas. Ha kihívás elé állítottak, teljesítettem, de magamtól szinte semmi olyat nem csináltam, amihez nem volt kedvem. Talpra kell állnom, és erre egyetlen mód van...