Káosz

Nem értem magam. Nem ez az első eset. Nem akarok birtokolni. Szeretni akarok. Mégis ismerem a féltékenységet. És a legrosszabb: mikor a szeretet a fék. Szédülök ettől az érzéstől, remegek, mint mikor a körhinta már úgy pörög, hogy azt érzem, bármelyik pillanatban leválhatok a gyűrűről és Föld körüli pályára állok... de az már a súlytalanság lenne - a boldogság... és az még messze van. Ma megkaptam a beosztásom - remélem, nem csak ennyit érdemlek. Érdemlek? dehogy - nem akarok én kiérdemelni semmit. Az már "üzlet" lenne. Érzésekre vágyom. Életre. Szabadságra - repülésre. Írtam már erről. a vadászpilóták vagy a vadludak szabad köteléke - szép, közös, de bármikor adott egy külön szárnyalás. És itt nem nyitott kapcsolatra gondolok - de minek magyarázom? Csak élni akarok, és egy olyan kötetlen kötöttségről álmodok, ami talán nincs is. De ez én vagyok. Ezt olyan sokszor írtam már le - lehet, hogy egoista vagyok? vagy nárcisztikus? Nem kizárt. Már nem elemzem magam. Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam, ezért tudok szabadon élni. A változásokat meg nap mint nap látom, érzem magamon, és elfogadom vagy megváltoztatom.
Most megnyugodtam. Furcsa, hogy a műanyagdarabkák nyomkodása milyen változást tud előidézni a lélekben. Elgondolkodtató. Miért jó, hogy kiadom, kinyitom, a világ elé tárom az érzéseimet? Exhibicionizmus? Lehet. Na mindegy. Mára ennyi.