Ez az írásom a barátikörön már megjelent, de úgy gondoltam, itt is "megörökítem"... Egy csodás délután emlékére - egy olyan élmény kedvéért, amihez hasonlót se nagyon éltem még át...
_________________________
Van még varázslat a világon. Egy ember, aki többet lát. Egy másik, aki többet szeretne látni. Egy lélek, aki soha nem kapott úgy, ahogy ő szeretne. Egy szív, ami soha nem adhatott úgy, ahogy szeretett volna. Talán megtalálja a két fél egymást, és egésszé lesznek. De talán a világ közéjük áll. A világ, vagyis: a félelem, a cinizmus, a rossz tapasztalatok, a rohanás... Tegnap volt 6 óra, amikor feltétel nélkül hittem abban, hogy két lélek szállhat együtt, béklyók nélkül, a porfelhők felett, az örök aranyló napsütésben. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem gondolkozni. Persze, nem jutottam semmire, csak azt értem el, hogy miközben csiszolni akartam a hitemet, letörtem belőle egy darabot. Most nem tudom, mit érzek, de abban biztos vagyok, hogy feladni semmit nem fogok. A küzdelem - ha tiszta - mindig megéri, még akkor is, ha esetleg öncélú vagy reménytelen. A tiszta küzdelem szép, a szépség pedig termékennyé tesz. De az a legnehezebb küzdelem, amikor nincs ellenfél. Nem valaki ellen, hanem valakiért küzdünk. És ugyanakkor legtöbbször ez a legszebb is - ha van erőnk végigcsinálni. Nem szabad félúton kiszállni, mert nagyot lehet esni. Ha viszont a harc véget ért, a katarzis minden fáradalomért kárpótol - ha nem kéred is, ez a jutalma megvan a győztes lovagnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése