Hiányérzet

Már tudom, mitől vagyok úgy "besózva" az utóbbi időben, mitől nem találom a helyemet. 29 hónapon keresztül (több mint 2 év!) összesen két olyan hetem volt, hogy nem volt mellettem egy nő, akit átölelhettem, megcsókolhattam, és a fülébe súghattam: "szeretlek". Most viszont lassan két hónapja egyedül vagyok. Nem a szeretkezés az, ami leginkább hiányzik - úgy érzem, én nem "pasi" vagyok, hanem "férfi". Férfi, aki gyöngédségre vágyik, és aki biztonságot nyújt. Nem hiszem el, hogy nincs olyan nő, aki ne vágyna arra, hogy... mire is? - nehéz ezt szavakba önteni. Talán arra a nemére a gyengéd határozottságnak, amivel férfi és nő vezetik egymást az életben, az összetartozás mindennél erősebb érzésére, arra a nyugalomra, arra a tudatra, hogy van, aki felemelje, ha elesik; van aki hisz benne, ha már önmagában se képes hinni; van aki szereti, csak önmagáért, csak azért, mert ő is szereti a férfit. Ismét Karinthyt idézem: "...a szerelmet azért dicsőítjük, és azért rajongunk érte mi, férfiak, mert a szabadság felé vezető utat látjuk benne..." Nem hiszek a patriarkális kapcsolatokban. A szerelem lényege az egyenlőség. Nem a szeretet egyenlősége, hiszen mindenki másképp szeret, vérmérsékletétől függően. Amire én gondolok, az az igazi "pár"-kapcsolat, ahol a felek partnerek, alá- és fölérendeltség nélkül, egymásban bízva és egymás mellett állva. Ezt én már nagyon sokszor, nagyon sok embernek, és nagyon sok helyen elmondtam. Bárcsak elhinné végre valaki - de nem. Kevés, hogy elhiszi, azonosulnia kell a gondolattal. Hinni abban, hogy férfi és nő az Egész két elválaszthatatlan része, összetartozók, nem egymásból, de egymás által teremtve.