A Fővám térről hazafelé...

Leszálltam a villamosról, és éreztem, hogy valami más. Felnéztem a zöldbe öltözött Gellérthegyre, és újra boldog voltam - majdnem száz százalékig. De annyira átjárt az érzés, hogy az a kis hiány se fájt. A hídon átsétálva azon gondolkoztam, hiányzik-e tulajdonképpen, hisz az érzés megvan - csak fizikailag nem "teljesül be"... és a boldogság - szerintem - a lélek privilégiuma, mi köze tehát a test kielégülésének ehhez? Semmi. Úgyhogy köszönöm, hogy ezt érezhetem.

Útközben egy apró kis diadalt is átéltem - de ez már csak mellékepizód. Egy jelentéktelen részlet a múltamból, ami fel fog még bukkanni óhatatlanul, de már nem játszik szerepet az életemben - nem én döntötem így, de ma már nem bánom.

Kevéssel azután, hogy hazaértem, eleredt az általamannyira gyűlölt csendes, apró cseppekkel a gallér alá is bebújó eső. De ez se zavar. Meg se éreztem, pedig ettől máskor önkéntelenül is elkomorodok. Még ezer dolog és egy újabb alvásmentes éjjel áll előttem, de jól érzem magam a bőrömben, és más most nem számít.

Káosz

Nem értem magam. Nem ez az első eset. Nem akarok birtokolni. Szeretni akarok. Mégis ismerem a féltékenységet. És a legrosszabb: mikor a szeretet a fék. Szédülök ettől az érzéstől, remegek, mint mikor a körhinta már úgy pörög, hogy azt érzem, bármelyik pillanatban leválhatok a gyűrűről és Föld körüli pályára állok... de az már a súlytalanság lenne - a boldogság... és az még messze van. Ma megkaptam a beosztásom - remélem, nem csak ennyit érdemlek. Érdemlek? dehogy - nem akarok én kiérdemelni semmit. Az már "üzlet" lenne. Érzésekre vágyom. Életre. Szabadságra - repülésre. Írtam már erről. a vadászpilóták vagy a vadludak szabad köteléke - szép, közös, de bármikor adott egy külön szárnyalás. És itt nem nyitott kapcsolatra gondolok - de minek magyarázom? Csak élni akarok, és egy olyan kötetlen kötöttségről álmodok, ami talán nincs is. De ez én vagyok. Ezt olyan sokszor írtam már le - lehet, hogy egoista vagyok? vagy nárcisztikus? Nem kizárt. Már nem elemzem magam. Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam, ezért tudok szabadon élni. A változásokat meg nap mint nap látom, érzem magamon, és elfogadom vagy megváltoztatom.
Most megnyugodtam. Furcsa, hogy a műanyagdarabkák nyomkodása milyen változást tud előidézni a lélekben. Elgondolkodtató. Miért jó, hogy kiadom, kinyitom, a világ elé tárom az érzéseimet? Exhibicionizmus? Lehet. Na mindegy. Mára ennyi.

Logikus?!

"Mi a fenét keresel itt?... Ez nem logikus!!!" - csakhogy az érzések soha nem logikusak. Lehet "akció-reakció"-logikát magyarázni bele. De én ilyennek érzem magam. Céljaim, elveim, álmaim vannak - kincsek, amiket ismerek és dédelgetek. Tudok akarni, tudok és szeretek szeretni, és vágyom tenni, alkotni. Nem érdekel más, csak az élet. A jövőt tervezem, hogy mikor felborul a tervem, élvezhessem az improvizáció gyönyörűségét. Álmodok, és a felébredés keserű, cukortalan kávéját a cigi még keserűbb füstjével homályosítom el... Pillanatnyi megnyugvás, pillanatnyi lélegzetkimaradás... pillanatok, amik ízt, hangot, színeket, illatokat adnak az életnek - amikor igazán érzem, hogy élek. Semmi más nem számít. Carpe diem? - nem. De a szép pillanatokat a maguk teljességében kell megélni. Van és mindig lesz jövendő - hisz az idő végtelen. És persze ott a múlt, a tapasztalatok. De ha megtanultál kételkedni, megtanulhattad azt is, hogy mindent újra és újra meg kell tapasztalni, mert "pantha rei" - minden elfolyik. Nincs két egyforma pillanat. Kényelmes a rutin - lehet félni az újtól, de a szürke az életben nem igazi szín. Sokan mondják, az emberek többnyire birkák - ez nem így van. Az emberek többnyire gyáva nyuszik, akik félnek sasokká válni. Félnek megélni a pillanatot, ha az nem a fizetésnap, a családi biztonság, a szürke nyugalom felé vezet.
Azok a kevesek, akik képesek igazán élni, sokszor semmire nem viszik - a kifejezés konvencionális értelmében. De ők legalább szabadnak érezhetik magukat, bármennyi energiát is emészt fel ez a szabadság. Azt mondják, a polihisztorok, életművészek ideje lejárt. Bizonyos szemszögből igaz: nem lehet jó szakember, aki nem koncentrál a szakmája ismeretanyagára, mert a tudomány egyes területein is akkora tudás halmozódott már fel, mint 200 évvel ezelőtt szinte az egész tudományos életben sem. Így aki a világot akarja átfogni a gondolataival, nem tud megkapaszkodni a hétköznapokban. De valóban veszteség ez? Nem az én dolgom eldönteni.

A ma este az önmarcangolásé

Eljutottam arra a pontra, hogy már Budapesten se érzem magam otthon. Nem találom azt a világot... De milyen világot?! Mit keresek tulajdonképpen? Mit akarok átélni? Mi ez a vihar? Mi küzd bennem? Mindig mások. Valami elől rohanok. De ez a rohanás is idegen. "Én idelenn idegen vagyok..." Rossz korba születtem. (???) Miért itt? Miértek, mint egy négyéves kisgyerek. Nem érem utol a saját gondolataim. Hol élek? Élek? Túlságosan is... Ezt inkább abbahagyom.

.
.
.

Mi lenne, ha tisztelnék ebben a városban az emberek a szépséget?

.
.
.

Egy romantikus gondolata: "Giccses romantikázás..."

.
.
.

A mai Budapest nem tud "andante" élni.

.
.
.

F E L É B R E D T E M . . .

Van még varázslat...

Ez az írásom a barátikörön már megjelent, de úgy gondoltam, itt is "megörökítem"... Egy csodás délután emlékére - egy olyan élmény kedvéért, amihez hasonlót se nagyon éltem még át...

_________________________

Van még varázslat a világon. Egy ember, aki többet lát. Egy másik, aki többet szeretne látni. Egy lélek, aki soha nem kapott úgy, ahogy ő szeretne. Egy szív, ami soha nem adhatott úgy, ahogy szeretett volna. Talán megtalálja a két fél egymást, és egésszé lesznek. De talán a világ közéjük áll. A világ, vagyis: a félelem, a cinizmus, a rossz tapasztalatok, a rohanás... Tegnap volt 6 óra, amikor feltétel nélkül hittem abban, hogy két lélek szállhat együtt, béklyók nélkül, a porfelhők felett, az örök aranyló napsütésben. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem gondolkozni. Persze, nem jutottam semmire, csak azt értem el, hogy miközben csiszolni akartam a hitemet, letörtem belőle egy darabot. Most nem tudom, mit érzek, de abban biztos vagyok, hogy feladni semmit nem fogok. A küzdelem - ha tiszta - mindig megéri, még akkor is, ha esetleg öncélú vagy reménytelen. A tiszta küzdelem szép, a szépség pedig termékennyé tesz. De az a legnehezebb küzdelem, amikor nincs ellenfél. Nem valaki ellen, hanem valakiért küzdünk. És ugyanakkor legtöbbször ez a legszebb is - ha van erőnk végigcsinálni. Nem szabad félúton kiszállni, mert nagyot lehet esni. Ha viszont a harc véget ért, a katarzis minden fáradalomért kárpótol - ha nem kéred is, ez a jutalma megvan a győztes lovagnak.