Mint darab fa - de eleven fa...

Túlestem a holtponton. Nem tudok aludni, pedig bő 3 óra múlva munkába megyek. Olvastam, gondolkodtam, írtam, írok. Valószínűleg az egyikért dühös (lesz) valaki. Bocsánat. Jót akartam. Most jár az agyam, és fáj a tehetetlenség. Iszonyat látni, hogy értékes emberek miként vesznek el a világ forgatagában, és süllyednek - néha önhibájukon kívül - olyan mélyre, sodródnak egymástól olyan távol, hogy nem tudják felemelni egymást, de még magukat se. Pedig ha összefogóznának, fennmaradhatnának. Ha feláldoznák a pillanat hevét/szükségét a szeretet, vagy a fájdalom oltárán. Ha tudnék, most négyfelé szakadnék. Egy útra kelne segíteni, kettő pszichológusként/barátként "problémamegoldana", egy pedig teljesítené mindennapos szürke kötelességét. De nem tudok. Így csak messziről, gondolatokkal próbálok segíteni. Ha egyáltalán elfogadják. Ha bíznak ennyire bennem. Remélem.

Semmi... sehol... senki..

Pocsék dolog egyedül ülni egy olyan helyen, ahol az életet, a nyüzsit - ha nem is mindig a vidámságot - szokta meg az ember. De erről már írtam. A legrosszabb nem ez. A legrosszabb az... mi is? Talán hogy olyan emberek, akiknek állítólag fontos vagyok, és akik viszont számomra nagyon is fontosak, a legkisebb jelét se adják annak, hogy érdekelné őket a hogylétem. De ez lehet, hogy csak a magány paranoiája. Ja, és persze tisztelet az egy(-két?) kivételnek... Alanis Morisette unplugged... Isn't it ironic? Yup, it is!, dammit... hate to be alone! ...a good advise that you just didn't take... nem is egy... de néha az is baj, ha megfogadod... "Kösz szépen... ez nem is olyan jó..." Presser... ez igazán ideillő feeling... és mindenkitől bocs a nyelvturmixért... Bon nuit! ;)

Miért is?

Furcsa... még mindig küzdök valamilyen formában, de már csak önmagammal. Lezártam egy fejezetet... egy merész húzás, kegyetlen teszt volt - és most se számoltam a másokra vonatkozó következményekkel. Nem fogok tudni elégszer bocsánatot kérni. Ugyanakkor zavarnak a torzítások, az, hogy mindenki a saját szájíze szerint (át)értelmezi a szavaimat és tetteimet. Pedig miután beláttam, mekkorát tévedtem, megpróbálok ma már tiszta úton járni. Akaratlanul bántottam két embert, akiknek én csak a legjobbat akarom. Mindenből. Meglátjuk, mi lesz, mindenesetre a tarlón lebegő füst eloszlott... (Bocs a plagizálásért.) És most már van valaki mellettem, akire számíthatok, aki szeret, és ezt minden pillanatban érezteti. Carpe diem! :) Gyönyörű órák és napok... És hisz bennem. Most ez különösen sokat jelent. Hisz és példát mutat. Lassan én is újra hinni kezdek magamban... Talán...

Visszafelé...

Dühítő, mikor az ember jót akar és visszafelé sül el. Még dühítőbb, ha ez az egyik legjobb barátom kapcsán történik. De érthető, mikor van a képben valaki, aki ostobaságot ostobaságra halmoz. Miért kell kockáztatnia a saját boldogságát? Hm... nem vagyunk egyformák. De legalább már őszintén tudok örülni Nekik. Jó volt őket látni tegnap este.

.

.

.

Nem sokkal azelőtt, hogy nagyot fordult volna velem a világ, és eldobtam magamtól egy otthont, volt egy nagyon feldúlt délutánom, és benne egy kis jegyzet, amit a Gellért téren ülve, emberek és autók zsivajában írtam. Ma megtaláltam a kis cetliket, amik ezeket a gondolatokat rögzítik... Talán sokat elmondanak... talán semmit. Döntsétek el.

"Ez az én csöndem. A semmi közepén, mégis örökös mozgásban. A nagyváros lüktető csendje. Autók, villamosok zaja; emlékek, álmok suttogása. Álmodok. Életről, halálról, szeretetről, vágyakról és elválásról. Mindenről. Csak lehunyom a szemem, és a forgalom közepette is megtalálom a csendet. Egy másik világot, ami néha szól hozzánk. Hangtalanul, mert ott semmi és senki nem üthet zajt. Aztán felébredek. Fáj. Valóságra ébredek. Követelnek, szeretnek, vitatkoznak, szidnak. A *miért* már elkopott bennem. Régen. Régen okokat kerestem, ma már csak következményeket számolok. Plusz, mínusz, szoroz, oszt. Aztán kijön valami. Nagy vagy kicsi, pozitív vagy negatív. *Nagy vagy* - mondják, és már nem érdekel, miért. Már nem tudom, már nincs oka. Tisztelnek? Minek. Szeretnek? Hogyan?! Még talán vágysz rám. Még talán vársz rám. Valahol. De hiába. Mert már nem vagyok. Nem én vagyok. Gondolkozni se tudok, de talán nem is akarok. Elfogják előlem a fényt, hát átnézek rajtuk. Mi érdekeljen? Talán az Élet. De azt ki érti? ki tanítja? Nem tudom, nem érdekel. A Világ? Hm. Talán. De ebből is túl sok. Elég. Több is. Hát, ennyi. Vagy mégsem? Akkor merre tovább? Valaki fogná a kezem, de talán csak azért, hogy beleharapjon. A magam útját járom, a magam útját kell járnom. Ne kövessetek, mert én se tudom, hova megyek.
Köszönöm. Hogy mit? Hogy vagytok, és hogy nem vagytok.
Mindent és semmit.
A nemlétet.
Az álmot.

Felébredek.
Vége..."


Ez már régen volt - illetve dehogy. Alig több, mint egy hónapja... De nem sokkal azután elindultam. Akkor nem tudtam hinni, aztán visszaadták a hitemet. Már akkor is hárman. Köztük az, aki miatt elvesztettem. Most már érzek szilárd talajt magam alatt, újra merek álmodni, újra erőt érzek a küzdelemhez. Újra élek.