Pontosság és humor á la BKV

Nem volt a legkellemesebb ez a hét, de mondhatni, jól zárult. Végig, hétfőtől máig 14-22 dolgoztam, Csepelen, és Újpalotára jöttem haza... ami kellemes meglepetés volt, hogy minden nap, 1-2 perc eltéréssel hajszálpontosan ugyanannyi volt a menetidő - még ma is, pedig bizonyos okoknál fogva ma a 20 perccel később induló HÉVvel jöttem. De mindannyiszor 2-3 perc után jött a villamos a Borároson, ugyanígy a 173E a Blahán (garantált előjelzőként előtte 1-2 perccel a 7 :) ), és kevesebb mint 5 percen belül a Fő téren a hazavivő busz, tehát még azt a 800 métert se kellett gyalog megtennem :P

És ami a humor, az ma reggelről... először mutatom, aztán kommentálom:

Ami nem látszik, volt egy ilyen felirat is: "Ki ide beülsz, hagyj fel minden reménnyel", és persze a legaktuálisabb bkv-s poén: "Nokiás doboz elfogás!!" De a kedvencem akkor is a jól látható jótékonysági felhívás volt, feldobta a kissé nyűgösen induló napomat :D

Könyvből stílus

Rég írtam... inkább csak olvasok. Most épp Szilvásit, mint oly sokszor, mikor kicsit két lábbal akarok a földön állni. Érdekes, mennyire befolyásolja a stílusomat. Ragad rám a '70es évek szlengje. De igazából mindegy, mit olvasok, amíg olvasok valamit, és néha még az után is, akár egy hétig, egy kicsit - fejben - én is abban a korban, abban a környezetben élek. Szilvási világa valahogy tiszta. Lehet elmélkedni a korról, amiről ír, az emberekről, az eszmékről - attól tiszta, hogy a hősei VALÓDI eszmék szerint élnek. Nem maszknak, álcának használt papírmasé-eszméket követnek, hanem életelveket, amikkel megjobbítani hiszik a világot. Akár csak a saját mikro-világukat, akár az országot, akár a "forradalom szele által megérintett" világrészt. Kár, hogy az a forradalom a keleti féltekén soh'se volt igazi... és ki tudja, Latin-Amerikában az volt-e. Szép lassan mindenhol megbukik, transzformálódik, belesimul a bolygónkat (fojtogatón) átölelő, elárasztó kapitalista, fogyasztói tömeggyártmány-világrendbe. Abba a rendbe, ahol a pénz diktál, az emberek meg három láthatatlan kasztba különülnek el: birkák, csendes lázadók és hangos lázadók. Lázadók, és nem forradalmárok, bár az utóbbi kettő alfajokra tagolódik (a birka színétől függetlenül is birka marad), és ezen alfajokban forradalmár-szerű képződményeket is lelhetünk, de a homo sapiens sapiens ezen pszichológiai törzsfejlődésének elemzését nálam szakavatottabb fejekre bízom. Ami nem biztos, hogy jó ötlet, de mért ne legyen nekem is néhány rossz ötletem - ekkora kreativitás-adagba, ötlet-sorozatgyártásba egy-két selejt belefér... Na jó, ennyi, mielőtt elszalad velem az arany-tiprásra szakképzett, zabtalanságtól zabos ló...

Változom

Hosszú idő után újra írok. Most nem a magánéleti válságról, sőt...
Nem tudok a sulira koncentrálni. Fejben már nem vagyok diák. Túl egy rossz kapcsolaton, december óta - valószínűleg februári befejezéssel - sok minden változik körülöttem. Bennem azonban már régebben elindult a változás, most már lassan révbe érek. Ahogy egy kedves barátom megfogalmazta: az egész úgy hangzik, mint egy új élet kezdése: új barátnő, új albérlet, új munka...
És tényleg. A gondolataim már a munka, a család, egyszóval a jövő körül forognak. Azon jár az eszem, hogyan alapozom meg a nyugalmat, amit most mélyen belül érzek - hogyan érem el, hogy ez már ne egy múló állapot legyen. Anyagi biztonság, megfelelő mennyiségű szabadidő, családtervezés... mind-mind egy felnőtt, és nem egy diák, egy átlag egyetemista világának részei. Most döbbenek rá, miért éreztem mostanság, hogy Budapestet is kinőttem. Nem a várost nőttem ki: az életformámat. De nem tudom, hogy kezdjek hozzá az életformám újraformálásához - mert ez nem változtatás, hanem újjáalakítás, nem sok minden maradhat a régiből, szinte új alapokon építkezem. Bízzam megint az időre - "majd kialakul" alapon? - most már ez nem fér bele. Lépni kell. Csak ez sokaknak -talán nekem is - fájni fog...

A Fővám térről hazafelé...

Leszálltam a villamosról, és éreztem, hogy valami más. Felnéztem a zöldbe öltözött Gellérthegyre, és újra boldog voltam - majdnem száz százalékig. De annyira átjárt az érzés, hogy az a kis hiány se fájt. A hídon átsétálva azon gondolkoztam, hiányzik-e tulajdonképpen, hisz az érzés megvan - csak fizikailag nem "teljesül be"... és a boldogság - szerintem - a lélek privilégiuma, mi köze tehát a test kielégülésének ehhez? Semmi. Úgyhogy köszönöm, hogy ezt érezhetem.

Útközben egy apró kis diadalt is átéltem - de ez már csak mellékepizód. Egy jelentéktelen részlet a múltamból, ami fel fog még bukkanni óhatatlanul, de már nem játszik szerepet az életemben - nem én döntötem így, de ma már nem bánom.

Kevéssel azután, hogy hazaértem, eleredt az általamannyira gyűlölt csendes, apró cseppekkel a gallér alá is bebújó eső. De ez se zavar. Meg se éreztem, pedig ettől máskor önkéntelenül is elkomorodok. Még ezer dolog és egy újabb alvásmentes éjjel áll előttem, de jól érzem magam a bőrömben, és más most nem számít.

Káosz

Nem értem magam. Nem ez az első eset. Nem akarok birtokolni. Szeretni akarok. Mégis ismerem a féltékenységet. És a legrosszabb: mikor a szeretet a fék. Szédülök ettől az érzéstől, remegek, mint mikor a körhinta már úgy pörög, hogy azt érzem, bármelyik pillanatban leválhatok a gyűrűről és Föld körüli pályára állok... de az már a súlytalanság lenne - a boldogság... és az még messze van. Ma megkaptam a beosztásom - remélem, nem csak ennyit érdemlek. Érdemlek? dehogy - nem akarok én kiérdemelni semmit. Az már "üzlet" lenne. Érzésekre vágyom. Életre. Szabadságra - repülésre. Írtam már erről. a vadászpilóták vagy a vadludak szabad köteléke - szép, közös, de bármikor adott egy külön szárnyalás. És itt nem nyitott kapcsolatra gondolok - de minek magyarázom? Csak élni akarok, és egy olyan kötetlen kötöttségről álmodok, ami talán nincs is. De ez én vagyok. Ezt olyan sokszor írtam már le - lehet, hogy egoista vagyok? vagy nárcisztikus? Nem kizárt. Már nem elemzem magam. Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam, ezért tudok szabadon élni. A változásokat meg nap mint nap látom, érzem magamon, és elfogadom vagy megváltoztatom.
Most megnyugodtam. Furcsa, hogy a műanyagdarabkák nyomkodása milyen változást tud előidézni a lélekben. Elgondolkodtató. Miért jó, hogy kiadom, kinyitom, a világ elé tárom az érzéseimet? Exhibicionizmus? Lehet. Na mindegy. Mára ennyi.

Logikus?!

"Mi a fenét keresel itt?... Ez nem logikus!!!" - csakhogy az érzések soha nem logikusak. Lehet "akció-reakció"-logikát magyarázni bele. De én ilyennek érzem magam. Céljaim, elveim, álmaim vannak - kincsek, amiket ismerek és dédelgetek. Tudok akarni, tudok és szeretek szeretni, és vágyom tenni, alkotni. Nem érdekel más, csak az élet. A jövőt tervezem, hogy mikor felborul a tervem, élvezhessem az improvizáció gyönyörűségét. Álmodok, és a felébredés keserű, cukortalan kávéját a cigi még keserűbb füstjével homályosítom el... Pillanatnyi megnyugvás, pillanatnyi lélegzetkimaradás... pillanatok, amik ízt, hangot, színeket, illatokat adnak az életnek - amikor igazán érzem, hogy élek. Semmi más nem számít. Carpe diem? - nem. De a szép pillanatokat a maguk teljességében kell megélni. Van és mindig lesz jövendő - hisz az idő végtelen. És persze ott a múlt, a tapasztalatok. De ha megtanultál kételkedni, megtanulhattad azt is, hogy mindent újra és újra meg kell tapasztalni, mert "pantha rei" - minden elfolyik. Nincs két egyforma pillanat. Kényelmes a rutin - lehet félni az újtól, de a szürke az életben nem igazi szín. Sokan mondják, az emberek többnyire birkák - ez nem így van. Az emberek többnyire gyáva nyuszik, akik félnek sasokká válni. Félnek megélni a pillanatot, ha az nem a fizetésnap, a családi biztonság, a szürke nyugalom felé vezet.
Azok a kevesek, akik képesek igazán élni, sokszor semmire nem viszik - a kifejezés konvencionális értelmében. De ők legalább szabadnak érezhetik magukat, bármennyi energiát is emészt fel ez a szabadság. Azt mondják, a polihisztorok, életművészek ideje lejárt. Bizonyos szemszögből igaz: nem lehet jó szakember, aki nem koncentrál a szakmája ismeretanyagára, mert a tudomány egyes területein is akkora tudás halmozódott már fel, mint 200 évvel ezelőtt szinte az egész tudományos életben sem. Így aki a világot akarja átfogni a gondolataival, nem tud megkapaszkodni a hétköznapokban. De valóban veszteség ez? Nem az én dolgom eldönteni.

A ma este az önmarcangolásé

Eljutottam arra a pontra, hogy már Budapesten se érzem magam otthon. Nem találom azt a világot... De milyen világot?! Mit keresek tulajdonképpen? Mit akarok átélni? Mi ez a vihar? Mi küzd bennem? Mindig mások. Valami elől rohanok. De ez a rohanás is idegen. "Én idelenn idegen vagyok..." Rossz korba születtem. (???) Miért itt? Miértek, mint egy négyéves kisgyerek. Nem érem utol a saját gondolataim. Hol élek? Élek? Túlságosan is... Ezt inkább abbahagyom.

.
.
.

Mi lenne, ha tisztelnék ebben a városban az emberek a szépséget?

.
.
.

Egy romantikus gondolata: "Giccses romantikázás..."

.
.
.

A mai Budapest nem tud "andante" élni.

.
.
.

F E L É B R E D T E M . . .