Nem értem magam...

Büszkeségem utolsó vergődésével olyasvalakit bántottam, akit egyáltalán nem akartam. De egyébként is... Nem tudom, mit miért csinálok, nem tudom, miért élek. Most kicsúszott alólam a talaj. Fél esztendő elment úgy, hogy semmi érdelmelgeset nem tettem, és amit tettem, azt is mind elrontottam. Elvesztettem valakit (most úgy érzem, végképp), aki az egyik legfontosabb emberré vált az életemben, elhanyagoltam a tanulmányaimat, és szinte minden más kellemes és kevésbé kellemes kötelességemet. Ezen muszáj változtatnom. És a legfontosabb: nem várok sajnálatot! Ez az, amit a legtöbben nem értenek meg. Ilyenkor kis időre - amíg lehiggadok - arra van szükségem, hogy eltereljék a gondolataimat. Nem azért mondom el a gondjaimat, mert vígasztalást vagy tanácsot várok, csak azért, mert kikívánkoznak. Mindent én se tudok lenyelni a hatalmas önuralmammal együtt se. De miután ez kijött belőlem, nem akarok rágódni rajta. Tudom, mit kell tennem, és csak kell valami vagy valaki, ami/aki erőt ad hozzá. De ezt már annyi embernek, és oly sokszor elmondtam... Van, aki megértette és megjegyezte. De van, akit annyira bánt, hogy mások nem értik, hogy Ő is elfelejti lassan... Most nem sok kedvem van élni, de - ahogy ígértem - három nap múlva "feltámadok"... Ez a hétvége kell, hogy kitisztuljak. hogy rendbeszedjem magam. Utána újra jöhet az ÉLET.