Az első mély tüske...

Az első mély tüske, ami belémtörött... nincs okom haragudni, belül mégis fáj valami. Olyan érzésem volt, mintha nem tartoznánk össze. Nem akarok ráakaszkodni, nem akarom megfojtani, csak szeretem és féltem. Volt szebb nő az életemben, volt, akit hevesebben szerettem, de soha senkihez nem ragaszkodtam még ennyire. Talán azért, mert azt érzem, hogy Vele lehet jövőm. Nem akarok fájdalmat okozni Neki. Nem akarom, hogy az én fájdalmam Neki fájjon. De a mai nagyon rosszul jött ki. Ha szól, találkozunk, és utána elküld - ennél még az is jobb lett volna. Értek a szóból. De így... olyan idegenül éreztem magam... Nem tudom elmagyarázni. Elzsibbadtam, ösztönösen cselekedtem, szinte nem is tudtam magamról. És a "búcsú" is csak rátett egy lapáttal... Most alig tudok gondolkodni, pedig nagy szükségem lenne rá... Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egész kis problémámat, és élek tovább mellette... de ennyire... nem tudom, mikor szorította utoljára össze az a láthatatlan kéz a zsigereimet... Ha este nem hív... Nem tudok, nem érzek most semmit. Minden érzést kipréselt belőlem a forró, szorongató kéz... átölel, de ez az ölelés nem melegít, mint az Ő ölelése, hanem éget... présel... fojtogat... gyilkol... Talán kitisztul belőlem a fájdalom. Talán begyógyul a seb. De ez az érzés-élmény már bennem marad. És - megint ritka eset - semmit nem segített az írás.